A szerb–horvát háború áldozatainak emlékműve Vukováron
Fotó: Ábrám Zoltán
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
2026. február 22., 17:412026. február 22., 17:41
2026. február 22., 17:512026. február 22., 17:51
A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat: meghaltak, eltűntek, sebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodottak, gyászolók, árvák. A háborúban az anyák temetik el a fiaikat, fiatalasszonyok búcsúznak el a férjüktől. És négy esztendő alatt sokat, nagyon sokat temettek Ukrajnában.
Mert a fronton a fegyverekkel többnyire fiatalok, élni vágyók, életösztönükből fakadóan a borzalmakat túlélni óhajtók néznek szembe egymással és a halállal. Mindentől függetlenül.
Ezer márványkereszt
Fotó: Ábrám Zoltán
Ma Ukrajnában háború zajlik. Nemcsak a harcvonalon borzalmasak a mindennapok, hanem ott is, ahol nem dördülnek fegyverek, de kísért a besorozás réme, a halálhír szorongása, a légiriadó, az áramszünet, a nyomor. Mi csak a határ túloldalán szomorkodunk és szörnyülködünk afelett, hogy minden nap áldozatokkal és veszteségekkel jár, és minél jobban elhúzódik a konfliktus, minél később kerül sor a várva várt békére, annál lesújtóbbak lesznek a statisztikák.
De hadd osszam meg egy évvel ezelőtti emlékeimet, amikor személyesen eljutottam egy három és fél évtizeddel korábbi háború legvéresebb helyszínére. Hiszen a kilencvenes évek első felében a Balkánon is sokat temettek, hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak.
Allé az új temetőben Vukováron
Fotó: Ábrám Zoltán
A második világháború utáni viszonylagos békés időszakot követően, a szovjet-uralta keleti tömb szétesése után ugyanis még volt egy háború a szomszédunkban, amely a világháborúkat követő béketárgyalások által mesterségesen létrehozott Jugoszlávia felbomlásához vezetett.
Az orosz–ukrán testvérháborúhoz hasonlatosnak tekinthető a szerb–horvát konfliktus. Ráadásul mindkét esetben magyarokat is érintett, érint a besorozás. A szerb–horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településnévről. Középkori magyar neve Valkóvár, az egykori Szerém megye székhelye volt.
Halálkeresztek katonás rendben
Fotó: Ábrám Zoltán
A városszéli emlékhely, amelyet az egykori tömegsír szomszédságában hoztak létre, a legszörnyűbb és legnagyobb háborús bűncselekmény helyszíne, amelyet a szerb hadsereg elkövetett Horvátország elleni agressziója során. A honvédő háború áldozatainak a város új temetőjében álló, keresztet formázó emlékművét mintegy ezer fehér márványkereszt övezi. A legjelképesebb vukovári mementó, emlékjel a szétlőtt formájában megőrzött víztorony épülete, a harcok során a szerb erők fő célpontja, ahova először tűzték ki a horvát zászlót.
Az örökmécses lángja emlékezteti az utókort
Fotó: Ábrám Zoltán
Amíg nem tört ki az orosz–ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna-menti várost, amely – márcsak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából, és lett az önállóvá vált Horvátország része. Megrendítő a városszéli tömegsírok felé emelt emlékhely meglátogatása:
Hogy miért írtam le mindezt, és miért Vukovár áldozatainak állítok emléket az orosz–ukrán háború kirobbanásának negyedik évfordulóján? Mert az áldozatoknak kijáró csendes emlékezés örökérvényű. Nem ismer határokat, még nemzetiségeket sem. És amikor a szintén közeli, nem is olyan régen még lángokban álló európai hadszíntér mélységesen felkavaró, az értelmetlen halált és a temérdek szenvedést felidéző emlékképeit osztom meg, akkor a tegnap, a ma és a holnap ukrán, orosz és bármely nemzetiségű áldozataira is emlékezek. Sajnos egykoron életerős, ma már a meglevő vagy még jelképes temetőkben nyugvó magyar férfiakra is.
Nagy József sírköve
Fotó: Ábrám Zoltán
Vukovári mementó. Intő jel bármely háború okozta szomorú következményre, emlékezés a halálra. Figyelmeztetés a hatalomnak, hogy ne emberéletek által taposson utat magának. A sírkövek és a névtelen keresztek, a tömegsírok helyszínén a szélfúvással dacoló örökmécses nemcsak a közvetlen hozzátartozóknak, hanem mindannyiunknak szomorú és mélyen megrendítő látványként szolgálnak.
Vukovári mementó. Herszoni mementó. Mariupoli mementó. Donbászi mementó. Luhanszki mementó. Urivi mementó. Scsucsjei mementó.
Emlékezni szent kötelesség.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Január 3-a, vagyis a venezuelai elnök mandátumának idő előtti lezárultát eredményező amerikai „rendészeti akció” óta a maga teljes valójában csodálható meg a 19. századi Monroe-elv áramvonalas, a 21. század követelményeihez igazított 2.0-s verziója.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!