Nagyon Románia, de közben mégsem az: ahol összecsókolózik a Duna a tengerrel (2. rész)

Az elmúlt évtizedekben rendkívül megfogyatkozott az „őslakosok” száma Szentgyörgyön: néhány ezerről néhány százra csökkent, legfőképpen a természetvédelmi szigorítások, a halászat betiltása miatt. Ő maga több száz szarvasmarhát tenyészt szabadtartásban, az állatokat húsukért veszik meg. Az 50 év körüli férfi elmondása szerint semmiféle etnikai konfliktus nincs a történelem folyamán számos idegen behatásnak kitett, soknemzetiségű faluban. Az orosz és ukrán anyanyelvűek által egyaránt lakott térség, a csupán néhány tíz kilométerre húzódó ukrán határ ismeretében

Jóval indulatosabban reagált ugyanerre a kérdésre motorcsónakos deltai kirándulásunk „gazdája”, aki amúgy igazán élvezetes történelem-földrajz-néprajz-biológia-szociológiai előadást tartott, miközben a Sacalin-szigetek felé szeltük a habokat. Nagy kincsnek számít az 57 éves férfi sokrétű kalauzolása, hiszen az útvonalat már korábban is bejáró barátaink szerint akkori csónakosuk csak végigszáguldott velük, semmit nem mesélt.

Idegenvezetőnk ukrán nemzetiségű románnak vallja magát, a zaporizzsjai kozákok leszármazottjának, akik a 18. században kerültek erre a vidékre. Sokat foglalkozik helytörténettel, ezzel együtt arra a kérdésre maga sem tudott válaszolni, hogy a genovai kereskedők térképein már a 14. században San Giorgio néven feltüntetett települést miért éppen Szent Györgyről nevezték el az itáliai kereskedők.

Ugyanakkor élvezettel mesélte, hogy a török időkben (a 15. századtól a Duna-delta oszmán fennhatóság alá került) hiába viselt évszázadokon keresztül más elnevezést (Kidrillis, Cadîrlez vagy Catarlezi, ami a gályát jelentő török Kadırler szóból eredhet), a település a 19. századtól ismét visszatért a Szent Györgyre utaló elnevezéshez (aki az ortodox templom védőszentje is). Ezzel együtt a halászokat a modern időkben is „cadîrleziekként” emlegetik bennfentes körökben.

Nyugtató csók a kormoránok, Macron és Zelenszkij után

A Duna Szent György-ágáról a delta zegzugos mellékágaiba, csatornáiba, csapásaiba vezetett kalauzunk, aki élvezetes előadást tartott a térség növény- és állatvilágáról, néhány, számunkra különleges madarat magunk is megtekinthettünk.

Mesélőnk szerint a kárókatonák naponta hat-hét kiló halat esznek meg, ami azért túlzás: legtöbb egy kilót bírnak el. És az sem igaz, hogy százezrével lakják és „fosztják ki” a deltát, számuk legtöbb 30 ezerre tehető. De az idegenvezetőnk által hevesen sérelmezett halpusztítás így is jelentős. A védett faj ráadásul a természetben is kárt tesz: a kárókatonák által belakott fák rövid időn belül kiszáradnak a pusztítóan savas ürüléküktől.

Az egykoron halászattal is foglalkozó férfi igazán haragudott a fokozottan védett státusz „nyakukba szakasztása” miatt is, az UNESCO-tól kezdve minden illetékest jól kiosztott, mondván: ellehetetlenítették a tisztességes helyi halászok megélhetését. Persze az igazság valahol középen van: bár valóban rengeteg megkötést hoztak a szigorú természetvédelmi előírások, azért gátat szabtak az irdatlan méreteket öltő, például a vízbe villanyt vezető orvhalászatnak is.

Kirándulásunk végén utunk a deltaszentgyörgyiek „szent helyére” vezetett. Miközben csónakosunk már Emmanuel Macron francia és Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt szidta (ukrán származása ellenére a háborúban oroszpárti álláspontot képvisel: csak a szegény, otthon maradt ukránokat sajnálja, a hozzánk méregdrága luxusautókon „menekülőket” nem), a nagy folyam Szent György-ágának torkolatához érve megenyhült, sóhajtott egyet, és azt mondta:

Persze hogy az volt, főleg, hogy éppen akkor értünk oda, amikor a deltára visszatekintve eltűnni készült a láthatáron a lenyugvása előtt narancsszínű pizsamába bújt nap. Elcuppant egy-két csók a csónakban is, majd sietve a falu felé vettük az irányt, ahol már esedékes volt a vacsora.

Mennyei halétkek: sztorcság és társai

Társaságunk minden este az egyik legrégebbi szentgyörgyi vendéglőben lakmározott, vacsoraidőre átütemeztetve a háromfogásos ebédet. Amely – a desszertet leszámítva – csakis halas ételeket vonultatott fel – és milyen jól tette!

A falu specialitása a sztorcság (storceag), amely eredetileg tokfélékből készül, de más halfajtákat is szívesen hozzáadnak, illetve zöldségeket is belefőznek (sárgarépa, burgonya, hagyma, paprika), és tejföllel vagy savóval savanyítják. De ettünk rendkívül finom „bors” halcsorbát vagy halhúsgombóclevest is. A főételek pedig „sülve-főve” felvonultatták a helyi halkínálatot, ízletes zöldségköretekkel kísérve – kivétel nélkül minden nagyon ízlett, megérte a menüért fejenként lepengetett 80 lejt.

Ahogyan a tengerparton található néhány kifőzdében, teraszos kisvendéglőben felszolgált halas ételek is teljesen megfeleltek az elvárásoknak – bár itt már igen erős volt a gyanú, hogy az elkészített halakat nem helyben fogták. A part közelében található vendéglátóipari egységekbe szívesen tért be az ember egy-két korsó hideg sörre is, ami igazán jól esett főleg azoknak, akik a forró homokban mezítláb szökdécseltek el odáig – mintha parázson járt volna az ember.

Érdemes volt ugyanakkor odafigyelni, meddig ugrál el, hová ül le az ember: miközben három teraszon is 15-20 lej között árulták a korsós sört, az egyik helyen 10 lej volt a csapolt Ciuc-Csíki, ráadásul a hatodik ingyen volt – ami igazán elnyerte társaságunk tetszését.

Igazán gyerekbarát tengerpart

És akkor még nem beszéltünk magáról a tengerpartól. A falukép különlegességét adó finom homok természetesen itt is uralja a vidéket, a víz közelében, ahol már nedves, és a tengerben is rendkívül kellemes a talpnak, itt nincs szükség védőcipőre.

A homokos part észak felé addig húzódik, amíg a szem ellát (ez Románia leghosszabb egybefüggő tengerparti strandja, több mint 30 kilométeres), dél felé pedig egy rövid, kellemes sétával elérjük a Duna torkolatát.

Magyarellenesség ide vagy oda: akkor is nyerő hármas

És akkor el is árultuk, mi a legcsodálatosabb Szentgyörgyben:

Néhány epésebb megjegyzés után társaságunk – voltunk vagy 15-en – tüntetőleg elhagyta a járművet, inkább bevártuk a következőt. Közben hallottuk, hogy a turizmusból megélni kívánó vadnacionalista sofőrünkkel a trokáricson maradt román utasok is közölték, minősíthetetlen kifakadása után jogos a sértődöttségünk.

Amúgy „hab a tortán”, hogy később kiderült: az illető a vendéglősünk alkalmazottja, ahol naponta négy számjegyű összegeket hagytunk. Miután ismertettük a főnökkel a trokáricsos magatartását, azonnal bocsánatot kért, elfogadhatatlannak nevezve viselkedését, és azon nyomban fel is hívta alkalmazottját. Nem tudni, hogy a megrovásnak köszönhető-e, de később a sofőr – bár mindig kerültük az ő járművét – előre köszönt nekünk, amikor egyszer meglátott. Természetesen az állam nyelvén.

A fentebb vázolt eset elszigetelt történés, és csakis a verbális agresszort minősíti. De igen, ez is Románia. Ugyanakkor