A mai erőszakoskodó, vélt jogokat igen, de kötelezettségeket nem ismerő tömeg semmiféle elitet nem fog követni. Európa nagy múltú városai úgy fognak kinézni, mint Malmö bevándorlók által lakott kerületei, ahol a rendőrség képtelen úrrá lenni a helyzeten.
A hétköznapok küzdelmeiben kevés az időnk elcsendesülni. Néha felsejlik a rohanásban, a saját fájdalmunkban arcuk, visszacsengnek a mondatok. Hiszen ők itt élnek lelkünkben, gondolatainkban, szavainkban. Emlékezzünk – amíg mi még itt vagyunk.
Michael Ebner, dél-tiroli EP-képviselő a kétezres évek közepén Erdélyben járt és több interjúban elmondta: számára elképesztő, hogy egy autonómiát igénylő nemzeti közösség hivatalos képviselője nem hajlandó azt felvetni belföldön és külföldön egyaránt.
Ha valaki számba venné hagyományos erdélyi ízeinket, elképedve tapasztalná, hogy a régióban egymást érik a nagy múltú termékek, amit ma már alig ismernek. Lelkes lokálpatrióták próbálnak köréjük álmokat szőni, de a sikerhez ez túl kevés.
A függetlenség napja című, 1996-ban bemutatott és hatalmas kasszasikert aratott amerikai sci-fi teles-tele van apokaliptikus jelenetekkel. A lényeg: mire észbe kap a világ, az idegenek elpusztítják az Egyesült Államok nagyvárosait.
Előválasztás zajlott a legjelentősebb erdélyi román–magyar frontvárosban, Marosvásárhelyen. Maga az előválasztás is óriási eredmény, ha azt nézzük, hogy az RMDSZ eddig sorra indított olyan jelölteket, akikről előre tudni lehetett, hogy veszteni fognak.
Az Azomureş kombinát légszennyezése elleni tüntetésről tudósító tévéadó híradójában panaszkodik a gyár alkalmazottja: az ország összes műtrágyagyárát sikerült lerombolni 25 év alatt, és most az utolsón, a marosvásárhelyi vállalaton a sor.
Elszánta-e magát a Szociáldemokrata Párt (PSD) arra, hogy megszabaduljon Victor Ponta miniszterelnöktől? A kérdés a kormányzó alakulat tisztújító kongresszusának közeledtével vált aktuálissá.
Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van!
Hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszert visszasírók számára ez nem téma, a volt besugóknak annyira sem, a meghurcoltak emlékeire pedig a társadalom kevésbé kíváncsi.
Hangos díszlettologatás zajával kezdődött el a választási évet megelőző évad. Jövendő választottjaink már keresik azokat a nőket és férfiakat, akik segítségével elmehetünk a boldog jövőbe. Ami persze, súlyos tévedés.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az első szabad magyar választások után negyedszázaddal kevés szó esik e folyamat egyik főszereplőjéről és sztárpolitikusáról, Pozsgay Imréről, akinek a kommunista pártot belülről őrlő tevékenysége hozzájárult a rendszerváltás békés lebonyolításához.
Beszélhetünk-e egyáltalán székely–katalán párhuzamról olyan körülmények között, amikor a 13 ezer négyzetkilométernyi, történelmi Székelyföld mintegy 800 ezer lakójából tíz-húszezer embert lehet autonómiamegmozdulásokon látni?
Az RMDSZ elnökének, Kelemen Hunornak a múlt héten egy kisebbségi szemináriumon az autonómia témájában megtartott beszédét olvasva kettős érzései támadnak az embernek.
A fortyogó Közel-Keleten Szíria tipikusan az a viszály, amelyet meg lehetne oldani politikai akarattal, valójában azonban senki sem akarja, hogy befejeződjön. Csak Szíria maga.
Napjaink hivatalos, a balliberális erők által dominált kommunikációjának egyik fő tudatos sajátossága a nyilvánvaló badarságok valóságként való beállítása. Ez eseteként nyílt hatalmi pozícióból történik, ergo a szekusmódszerrel való párhuzam még erősebb.
Európa egyre több országában az egészséges önvédelmi reflexeket szabadon engedve próbálják megmenteni mindazt, ami eddig az életük volt. Svédország viszont érthetetlen bénultságban szemléli az egyre gyarapodó bevándorló tömegeket.
Stresszmentes iskolakezdést kellene egymásnak kívánnunk szeptember közepe táján, de tudjuk, ilyen aligha létezik. Még a szakemberek szerint sem.
Látogatottsági adatok