Huszonöt év kombinátjai

Az Azomureş vegyipari kombinát légszennyezése elleni tüntetésről tudósító egyik tévéadó híradójában elképedve panaszkodik a gyár alkalmazottja: az ország összes műtrágyagyárát sikerült lerombolni 25 év alatt, és most az utolsón, a marosvásárhelyi vállalaton a sor. A felháborodott férfi panaszában benne van az elmúlt negyedszázad romániai iparpolitikájának a teljes csődje: az is, amit tudunk, és az is, amit csak sejtünk. Az átalakítás lehetősége nélkül csődbe vitt és felszámolt nagyvállalatoktól a rosszul privatizált kombinátokig hosszú a sor, és sikertörténet alig akad. Az Azomureş esete is bizonyítja: a svájci befektetők nagy valószínűséggel úgy vásárolták meg a gyárat, hogy a privatizációs szerződésben a román hivatalosságok nem kötelezték az új tulajdonost az uniós környezetvédelmi normák betartására. Hasonló eset történt a tordai cementgyár privatizációja során is, ahol a szintén svájci tulajdonosok az igen szigorú környezetvédelmi előírások betartása helyett egyszerűen felszámolták Aranyosszék legnagyobb kombinátját, utcára pakolva az alkalmazottak többségét. A homályosan és kétértelműen megfogalmazott privatizációs szerződés rájuk eső részét úgy próbálták betartani, hogy a gyár egykori kapacitásának töredékét őrizték meg egy-két részleggel.

Sokan és sokféleképpen üzleteltek tehát az elmúlt negyedszázadban a román állammal. A rengeteg per bizonyítja, hogy szinte mindig az állam és rajta keresztül az utcára került munkavállalók tízezrei jártak rosszul. Elsősorban azért, mert a privatizációk során nem a törvényes előírások és nem a közösségi érdek volt a mérvadó, hanem az adás-vételt lebonyolítók egyéni érdekei. Amire rátevődött a „megmentőként” érkező külföldi cégek rablógazdálkodása: minél kevesebb befektetéssel minél nagyobb profitot lehessen kisajtolni és kivinni az országból.

Ilyen előzmények után aligha létezik már jó megoldás a rendszerváltást túlélt olyan nagyvállalatok számára, mint a marosvásárhelyi műtrágyagyártó kombinát és a hozzá hasonló nagyüzemek. Lehet ugyan siratni a még mindig temérdek embert foglalkoztató ipari kolosszust, ha közben emberek tízezreit mérgezik a gyárból kiszabaduló gázok. A tulajdonosnak anyagilag nem éri meg környezetbarát technológiára átállítani a termelést, így maradnak az ígéretek és fogadkozások olyan szűrőberendezésekre, amelyek csak ideig-óráig lehetnek megoldások. Egy céljuk van tehát: húzni-nyúzni az időt, amíg csak lehet, utána pedig jöhet a végeladás, nincs maradás.

Kétség sem fér ahhoz, hogy ami rosszul indult, az rendszerint rosszul is végződik. Miért lenne éppen a marosvásárhelyi Azomureş kombinát kivétel?