Az ismeretlen helyi termék

Gyermekkoromban lakott a szomszédunkban egy hóstáti asszony, akitől, amióta az eszemet tudom, kerti paradicsomot, uborkát és gyökérzöldséget vásároltunk. A paradicsom biztosan megmaradt emlékezetemben, mert ahányszor üzleti zöldséget eszem, mindig belém villan az egykori zamatos kolozsvári földészportéka íze, amihez foghatót bizony, azóta sem kóstoltam. Hiába keresem az ízetlen török árutól hemzsegő kolozsvári piacon az egykori hóstáti paradicsomot, mert ha még akad is régi vágású termelő, zöldségeik már nem a régiek.

Sok minden jóvátehetetlenül megváltozott körülöttünk. Aki ebbe nem nyugszik bele, azt csodabogárnak nézi a világ. Ha sikeréhez drukkol is, nem hisz benne. Erdélyben ugyanis se szeri, se száma azoknak a helyi kezdeményezéseknek, amelyek hagyományos zöldséget, gyümölcsöt, különböző élelmiszer-ipari termékeket próbálnak a figyelem középpontjába emelni. Úgy tűnik, a civil kurázsi, a jó szándék ehhez túl kevés. A sikerhez valami más is hiányzik, így aztán a helyi közösség megmentésére kitalált hagyományőrzés elakad, a köré épített álmok hamar szertefoszlanak.

Most hirtelen a székely pityókára gondolok, amelynek huszonöt éves története ma sem kecsegtet sok jóval. E sorba illenek az Alsó-Nyárádmentén húzódó Murokország vagy a Torda környéki Aranyosszék egykoron híres gyökérzöldségei, a szatmári eper, a perecsenyi hagyma vagy a szintén szilágysági szilvapálinka. És természetesen a gyergyógyárhegyi vékony levelű káposzta.

Ha valaki számba venné a pótolhatatlannak hitt erdélyi ízeinket, elképedve tapasztalná, hogy e százezer négyzetkilométernyi régióban egymást érik a nagy múltú, csodás termékek, amiről jobb helyen könyvtárnyi szakirodalom szólna, nálunk viszont ezeket alig ismerik. Lelkes lokálpatrióták próbálnak köréjük álmokat szőni, de a gyökeresen megváltozott vásárlói szokások miatt erről a nagyáruházak vásárlóközönsége mit sem tud.

Nagymama kedvenc termékének „forradalmasító” piackutatásra, szövetkezésre, közös értékesítésre lenne szüksége, de erre már a lelkesedésből nem futja. Pedig a mezőgazdaság és kereskedelem ma már köszönő viszonyban sincs azzal, amit még húsz éve ismertünk. A magányos farkasoknak egyre kevesebb lapot osztanak, a közös munkától, az összefogástól rettegő erdélyi termelő meg kétségbeesetten nézi, miért fogy hatalmas mennyiségben az ő termékeinél összehasonlíthatatlanul gyengébb minőségű zöldség a nagyáruházak polcairól.

Az újrakezdéshez legalább egy aranyigazságot kéne megtanulni: eladni tudni kell.