A Hormuzi-szorosban süllyed el a NATO?

Mint ismert, a hadművelet célja hivatalosan az, hogy megakadályozzák Irán atomfegyverhez jutását, illetve lenullázzák a ballisztikusrakéta-programját, amellyel nem csupán a közeli országokat veszélyeztetheti, de Európát is. Azt a szándékot, hogy a befolyásának a közel-keleti régióban való kiterjesztése érdekében terrorszervezeteket finanszírozó teokratikus síita rezsimet megakadályozzák abban, hogy a legpusztítóbb eszközökhöz jutva zsarolhassa a világot, csakis üdvözölni lehet. A kivitelezést azonban többen is bírálják, többek között arra hivatkozva, hogy nem bizonyított, miszerint a tavalyi, első csapásokkal már meggyengített Irán valóban közel állna ahhoz, hogy atomfegyvert fejlesszen.

A bírálatok másik oka, hogy a jelek szerint

holott a perzsa államban közel ötven éve volt a fanatikus, szélsőséges rezsimnek arra, hogy az állami vezetés csúcsától a legutolsó társasházi lakóközösségig kiépítse uralmát és befolyását, amelyet a mintegy 150 ezres, ideológiai alapon működő elit hadsereg, a Forradalmi Gárda és a több százezres, szintén a rezsim iránt elkötelezett Baszidzs milícia tart fenn.

Ennek, illetve az irányítás decentralizálásának betudhatóan aztán az iráni rezsim visszavágott. Nem is annyira közvetlenül az amerikaiaknak és az izraelieknek, mint a világ energiabiztonságának, amikor fenyegetéseit beváltva válogatás nélkül bombázza a környező arab országok olaj- és földgázlétesítményeit, illetve akadályozza az olaj- és LNG-szállító hajók áthaladását a Hormuzi-szoroson.

Jelen állás szerint úgy tűnik, a rezsim vallási, politikai és katonai irányításának lefejezésével nem sikerült akkora földrengést előidézni, amely a rendszer bukásához vezet, és

Mindenesetre úgy tűnik, egyes, az amerikai kormányzathoz közel álló körök még nem tettek le a rezsimváltás gondolatáról sem, ezt jelezheti, hogy meghívták az utolsó sah esetleges új vezetőként szóba jöhető fiát a legutóbbi amerikai CPAC-kongresszusra, ahol nagy tetszéssel fogadták a beszédét. Most azonban éppen az a hivatalos washingtoni álláspont, hogy a háborúnak két-három héten belül vége lesz, függetlenül attól, hogy mi történik Teheránban.

és ha tényleg még néhány hétig tartanak a katonai műveletek, akkor a maradék drón- és rakétaüzem, illetve kilövőállás jó része is az enyészeté lesz, kínai és orosz hírszerzési támogatás ide, állítólagos drónszállítások oda. A teheráni atomfegyverálmoknak is jó néhány évre befellegzett, vagyis ha nem is bukik meg a rezsim, Trumpék nyugodtan mondhatják azt, hogy amiért odamentek, azt jórészt sikerült megvalósítani.

Egyes elemzők szerint ugyanakkor az Irán meggyengítését – és optimális, de kevésbé valószínűbb esetben a rezsimváltást – célzó hadművelet valójában egy nagyobb globális sakkjátszma lépése, amelynek végső célja Kína európai irányú gazdasági expanziójának megakadályozása, amelynek kiemelt hídfőállása a Pekinghez közeli vezetés által irányított perzsa állam.

Ugyanakkor az sem elhanyagolandó szempont, miszerint az, hogy az iráni rezsim az egész világot megpróbálja zsarolni az üzemanyag-szállítások akadályozásával, bizonyítja: a Föld határozottan jobb hely lenne, ha az országot nem vallási fanatikusok irányítanák, akik a saját túlélésük érdekében az energiaterrorizmustól sem riadnak vissza. (Persze, miért is riadnának, amikor a teheráni rezsim számára a nemzetközi terrorizmus refinanszírozása 1979-es fennállása óta olyan természetes, mint más országokban a nyugdíj- vagy az egészségügyi rendszer üzemeltetése).

Éppen ezért

Hiszen, mint ismert, az amerikai különleges erők több ezer tagja érkezett az Öböl térségébe, ami lehet akár csupán a nyomásgyakorlás hatékonyságának fokozását szolgáló eszköz is, de Trump üzletemberi beállítottságát ismerve egyáltalán nem kizárható, hogy ha már elköltöttek több százmillió dollárt az odaszállításukra, akkor a befektetés megtérülésének reményében be is vetik őket.

A feltételezések szerint a cél vagy az iráni olajszállítás 90 százalékát lebonyolító Harg-sziget – illetve a Hormuzi-szoros forgalmának ellenőrzését biztosító többi környező sziget – elfoglalása és/vagy az iráni urániumkészletek megszerzése.

Hiába a világon a legerősebb ugyanis az amerikai haderő, az már korábban is bebizonyosodott, hogy az aszimmetrikus hadviselés – azaz a gerillamódszerek – sebezhetővé teszik. Egy elhúzódó, egyre nagyobb amerikai erők bevetését igénylő konfliktus pedig végképp energetikai káoszba taszíthatja a világot, miközben Trump népszerűségét is tovább olvaszthatja otthon az Amerika külföldi kalandozásait elutasító MAGA-körökben, amelyeknek jórészt az elnökválasztási győzelmét köszönheti.

Mindeközben a beavatkozás pozitívumai között említhető az, hogy a hadműveletek átrendezték a viszonyokat a térségben. A szunnita arab olajállamok eddig sem rajongtak különösebben a síita perzsa államért, az ellenük végrehajtott iráni terrorbombázások nyomán pedig most még inkább eltávolodhatnak tőle, és egyáltalán nem kizárható, hogy az iráni rezsimet ellensúlyozandó hajlandóak lesznek Izraelhez közeledni, ami az Ábrahám-egyezmények kiterjesztéséhez vezethet és egy, a jelenlegivel stabilabb Közel-Keletet eredményezhet.

Sajátos ellentmondás alakult ugyanis ki: miközben a fanatikus teokratikus rezsim atomfegyverhez jutásának megakadályozása a világ biztonságosabbá tételéhez járul hozzá, a NATO esetleges meggyengülése, vagy jelenlegi formájában való megszűnése a veszélyeket növeli – elsősorban Európában. Mint ismert, az erre alkalmas haditengerészeti kapacitásokkal rendelkező NATO-tagállamok – élen az európaiakkal – elutasították Donald Trump felkérését, hogy járuljanak hozzá a Hormuzi-szoros nyitva tartásához. Több európai NATO-tag azt sem hagyta jóvá, hogy az Irán felé tartó amerikai gépek a támaszpontjaikat használják.

Tény persze, hogy az európaiak nem kérték Trumpot, hogy csapjon oda Iránnak, pláne úgy, hogy erről nem is egyeztetett velük előzetesen. Ám nyilatkozataikban ők is elismerték, hogy a saját polgárait gyilkoló és a nemzetközi terrorizmust finanszírozó teheráni rezsimért, illetve a katonai képességeiért nem kár,

Az elutasítás hátterében a biztonsági aggoldalmak mellett főleg a Trumppal szembeni ellenszenv áll, az, hogy „bemutassanak” az amerikai elnöknek, aki többször is leszidta őket, amiért nem költenek eleget a saját védelmükre. Ám ami legalább ennyire súlyos: ott van az okok között a nyugat-európai országok egyre népesebb muzulmán vallású lakossága elvárásainak való megfelelés is.

Mindezek olyan veszélyes gyúelegyet hoztak létre, ami tökéletes ürügyet szolgáltathat Trumpnak ahhoz, hogy azt mondja: ha az európaiak ennyit sem képesek a saját érdekükben megtenni, akkor nincs értelme az amerikai anyagi és katonai erőforrásokat a védelmükre pazarolni.

Ám Európa jobban rászorul az amerikai védernyőre, mint amennyire az amerikaiaknak szükségük van Európára, és ha ezt utóbbi politikusainak egy része nem látja be, akkor egyszer csak arra eszmél, hogy oda az amerikai védelem, miközben az európai haderőfejlesztés még csak kezdeti fázisban vánszorog. Márpedig ez olyan dilemma, amelyre sürgősen megoldást kell találni. Az egyik legfontosabb elem az Egyesült Államok és Európa közötti viszony helyreállítása, amiben Washingtonra is komoly felelősség hárul – de még nagyobb az európaiakra.

Ha ez nem sikerül, akkor a Hormuzi-szorosban nem csupán néhány tartályhajó kap súlyos találatot, de az észak-atlanti szövetség is végzetes léket kaphat.