Közöttünk a Szekuritáté

Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.

Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.

Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.

Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.

Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.