A függetlenség napja

A film többnyire az életből merít. De van úgy, hogy a valóság nagyon tudja utánozni a mozit….

A függetlenség napja című, 1996-ban bemutatott és hatalmas kasszasikert aratott amerikai sci-fi szuperprodukció teles-tele van apokaliptikus jelenetekkel. A lényeg: mire észbe kap a világ, az idegenek elpusztítják az Egyesült Államok nagyvárosait, katonákat, ártatlan civileket gyilkolnak halomra. A film – ahogyan sok más ilyen témájú produkció – hihetetlen erővel mutatja be az oktalan pusztítást, aminek elsődleges célja új életterek (esetünkben magának a Földnek) az elhódítása.

Van a film kezdetén egy jelenet, ami jól mutatja a mindenkori emberiség határtalan naivságát: amikor az idegenek űrhajói ellepik az eget, az emberek kezüket az ég felé emelve, révedező tekintettel, térdre borulva, üdvözlő jelszavakkal, csupa szeretettel kívánnak Isten hozottat az érkezőknek. Nagy ám az ámulat, amikor a hívatlan „vendégek” – akik aztán tömegestől és megállíthatatlanul lepik el a várost, az országot – elkezdik a pusztítást. Kő nem marad kő hátán, alapjaiban reng az amúgy mélységesen hiszékeny civilizáció, Amerika a végnapjait éli. Kiderül, az idegenek érzelemmentes gyilkológépek, a nagy számok törvénye alapján pedig úgy tűnik, könnyűszerrel elfoglalják világunkat. Menekültekből megszállókká válnak, saját képükre akarják átfesteni a társadalmat.

Egy másik jelenetben aztán – kicsit későn ugyan – valaki rájön az igazságra: az idegenek pusztítani és területeket foglalni érkeztek, hiszen új élettér kell a saját magán is túlnövő civilizációjuk számára. A filmben az egyik döbbenetéből felocsúdott katonatiszt megjegyzi: jönnek, akár a sáskák, megállíthatatlanul. A lakosság kitörő lelkesedését hamarosan felváltja a tragikus felismerés: az idegenek egy másik kultúra, a miénktől eltérő társadalmi értékrend képviselői, érkezésükkel pedig egyáltalán nem békét hoztak a messzi távolból…

Egy harmadik emlékezetes jelenet is szerepel a filmben: az idegenek támadásának elsődleges célpontja az épített örökség, így lerombolják a New York-i Empire State Buildinget, de a pusztítás áldozatává válik a Szabadság szobor is, amely száz meg százezer múlt század eleji bevándorlónak jelentette jelképesen magát a szabadságot.

Az ember egyik alapvető tulajdonsága, hogy a másik fél szándékairól elsősorban jót tételez fel. Hajlamos arra, hogy tárt karokkal fogadja akár az idegent is. Bárhonnan is érkezik, bármilyen kinézetű. Míg aztán pofára nem esik, mert a „vendég” esetleg le akarja igázni, rá akarja kényszeríteni saját kultúráját, életmódját, gondolkodását. Amíg ki nem derülnek a betolakodó valódi szándékai. Ameddig össze nem csapnak az egymástól gyökeresen különböző civilizációk. Akkor aztán átkozhatja a bizalom napját.

A hasonló tudományos-fantasztikus filmek alaphelyzete majdnem mindig ugyanaz: a hiszékeny, naiv emberek és vezetőik – államfők, magas rangú katonák, politikusok, egyes médiaképviselők – örömmel és alázattal üdvözlik a valahonnan érkező „idegeneket”. Előbb-utóbb azonban mindig kiderül, nem éppen jó szándékkal jöttek, nem nyújtanak baráti kezet, ehelyett fegyvert fognak ránk. Mi pedig soha nem tanulunk az előző leckékből. Nem kell azért paranoiásnak lennünk: mindig akad egy-két ember, aki idejében összeszedi magát, szembeszáll az égből pottyantakkal, és megmenti a jobb sorsa érdemes civilizációnkat. Csak ne hasonlítana olykor annyira az élet a filmekhez…