„Az áldozatok nem bűnösként akarnak meghalni”. Felvidéki magyar újságíró a Beneš-dekrétumok okozta „hontalanságról”

Az 1990-es újrakezdés adta lehetőségek között szerepelt a félbeszakított szlovák függetlenség a meghiúsult etnikai tisztogatás nélkül. Az akkor még életerős magyar közösség élt jogainak érvényesítésével, többek között éppen a dekrétumok okozta sérelmek orvoslásának és a dekrétumok felszámolásának igényével. Ez a cseh és szlovák politikai csatározások keretében történt, miközben a cseh fél a dekrétumok védelmében a szlovák érdekeket képviselte.

A független Szlovákia létrejöttével a felvidéki magyar politika viszonylagos egyetértésben offenzív magatartást tanúsított, amire összezárt szlovák politikai viszontválasz érkezett. A szlovák fél továbbra is a cseh állásponttól függött: a német igények ellenében a csehek ragaszkodtak a dekrétumok sérthetetlenségéhez. A szlovák fél ennek hatására nemzetközi szinten is elutasította a magyar követeléseket, így a két érintett fél nem csupán belügyi kérdésként közelített hozzá. Európai dimenzióba ágyazva a kérdés már nem magyar–szlovák jelenségként volt jelen, hanem cseh és német belpolitikai, valamint cseh–német nemzetközi ellentétként, ilyenformán a magyar és a szlovák politikai hozzáállás is ehhez viszonyulva keresett megoldásokat.

– Hogyan viszonyult ehhez az elmúlt két évtizedben a felvidéki magyar politika?

– Felvidéki magyar részről az 1998-as kormányra lépés volt az a mozzanat, ami megváltoztatta a korábbi egységes fellépést a dekrétumok ügyében. A kormánytagság cenzúrát vitt a korábbi lendületbe: a Bugár Béla–Csáky Pál-féle kompromisszumokban reménykedő szemlélet váltotta fel a felvidéki politizálást. Talán a kormánytagság sarkalatos feltételeként igényelt dekrétumeltörlés más irányba terelte volna Szlovákia sorsát, de a felvidéki magyarságét mindenképpen.

– Milyen konkrét következményei vannak napjainkban a Beneš-dekrétumoknak a felvidéki magyarság számára?

– Az elmúlt pár év ilyen szempontból visszasüllyesztett bennünket a „hontalanság” állapotába! Pont a dekrétumok miatt az 1945 után megismert önkény áldozataivá válhatunk a jogbizonytalanság miatt. Nem látjuk ennek a folyamatnak a további következményeit: mikor vehetik el iskoláinkat, a nyelvünket, intézményeinket. A felvetés nyilván képletes, de néhány éve ki hitte volna, hogy a dekrétumok alapján Európa kellős közepén etnikai alapú vagyonelkobzásra kerülhet sor? A szlovák védelmi miniszter szerint 1945-től a visszacsatolt területek az állam tulajdonába kerültek, így a rendszerváltás utáni restitúciók jogosulatlan tulajdonhoz juttatták a magyarokat.

– Évtizedek óta a deportált felvidéki magyarok ügyével foglalkozik. A szlovák állam részéről mit tart a legnagyobb mulasztásnak?

– A szlovák állam nemzetállam, ezért csak külső, esetleg belső kényszerítő körülmények hatására szorul engedményekre: demokratikus keretek között, politikai érdekérvényesítés révén jelezhetjük elvárásainkat, ezt mulasztotta el a politikai elitünk. Mulasztásban van viszont a szlovák társadalom is, mert nem tekinti közügynek a nem szlovák polgártársai érdekeit, sérelmeit, igényeit, a nem államalkotók nem érintettek a közügyekben.

Nemzetállami jellegéből fakadóan a szlovák állam nem ismeri el a történteket, sem a felelősségét a nem államalkotó tagjait ért sérelmek miatt. A deportálások az 1945/88-as számú törvény alapján történtek, amelynek úgymond nem voltak etnikai vonatkozásai: lényegében a csehszlovák állampolgárok közhasznú munkára való mozgósítását szabályozta. A magyarokkal szembeni többrendbeli törvénysértést a cseh és a szlovák állam elmulasztja elismerni. Ugyanakkor saját közösségünk is mulasztásban van, mert politikusaink kormánytagként nem érezték erkölcsi feladatnak, hogy szavazóik egy részének igényeit törvénytervezettel képviseljék.

A felvidéki magyar kormánytagság viszont 1998-tól átírta a magyar politikai képviselet magatartását, így a brüsszeli magyar lobbi révén és Nelly Maes katalán EP-képviselő következetes kiállásának köszönhetően a dekrétumok napirenden maradtak.

Ezzel kapcsolatban az uniós intézményekben két szemlélet viaskodott: az Európai Bizottság bővítésért felelős biztosa, Günther Verheugen ellenezte a kérdés tárgyalását, míg a németek jelentős létszámú csoportjának befolyása révén megszületett a csak Csehországot érintő Frowein-jelentés. Ennek értelmében a dekrétumoknak nincs kihatásuk a cseh közéletre, történelmi tények csupán – ez kulcsfontosságú dogmává merevedett az Európai Bizottság érvelésében. Válaszként a mai napig érkező minden beadványra és kérdésre a Bizottság erre hivatkozik – még földelkobzások ügyében is. Szlovákia kapcsán azért nem készült tanulmány, mert nem kérte senki a felvidéki magyar politikusok részéről. Az Európai Parlament akkori elnöke, Pat Cox, Nelly Maes és frakciója kérésére a parlament plenáris ülése elé terjesztette szavazásra az ügyet, viszont a néppárti–szocialista többség leszavazta. Az EP-n belül azóta is rendszeresen napirendre kerül a kérdés katalán vagy más, bennünket támogató képviselők jóindulatából. Legutóbb például Vincze Lóránt RMDSZ-es európai parlamenti képviselő vetette fel.

Korszakváltó eseményként kell megemlítenünk azt a tényt, hogy az elmúlt hónapokban a jelenlegi szlovákiai földelkobzások ügyében telt házas meghallgatásra került sor az Európai Parlamentben, amely a civil szféra és a politikusi összefogás eredménye egy magyar–szlovák együttműködés jegyében. Az Európai Bizottság eddigi magabiztossága csorbulni látszik, mivel a jelen lévő EP-képviselők kérdőre vonták a Bizottság eddigi magatartását. Uniós szinten további kitartó munkával és kellő politikai elkötelezettséggel van esély szemléletváltásra, főleg, hogy a döntéshozóknál nemzedékváltásra is sor került.

– Mit üzen azoknak, akik szerint a Beneš-dekrétumok „lezárt történelmi kérdésnek” tekinthetők?

– Kezeljék lezárt ügyként, azaz számolják fel a következményeit, távolítsák el a jogrendből a kérdéses dekrétumokat. Nem állja meg a helyét azon érvelés, mely szerint érinthetetlenek lennének! Aki tüzetesen áttanulmányozta a dekrétumokat, az megbizonyosodhat arról, hogy számos dekrétum már nem szerepel a törvénytárban. A minket érintők közül hadd említsük a 88/1945-ös dekrétumot, amelynek alapján sor került a felvidéki magyarok kényszermunkára való elhurcolására 1946/47 telén – ezt 1965-ben hatálytalanították.

Ugyanakkor jogilag létezik egy másik bejegyzett magyar párt is, amelynek elnöke Simon Zsolt: jobb időkben a miniszterségig vitte, ahogyan Gál Gábor egy szlovák párt tagjaként lett igazságügyi miniszter. Megítélésem szerint politikusaink valamelyest még az „eredendő bűn” szintjéről viszonyulnak a kérdéshez, ellentétben a civilek öntudatosabb és célirányosabb magatartásával. Elmozdulást Gubík László pártelnök igyekezetében látok, habár Horony Ákos kormányközeli tisztsége eddig nem gyümölcsöztette ebben a kérdésben a hozzá fűzött reményeket. Nemrégiben az EP-ben a szlovákiai korrupció kapcsán felszólaló Simon Zsolt véleményét kértem ki a csehországi kényszermunkára deportáltak kárpótlásának esélyeiről, de nem tartotta valószínűnek, hogy erre sor kerülhet.

– Milyen mértékben sikerült dokumentálni a csehországi kényszermunkára elhurcolt felvidéki magyarok történeteit, és mit tart még szükségesnek ezen a téren?

– A Deportálások Áldozatainak és Leszármazottaiknak Szövetsége kiterjedt dokumentációs anyaggal rendelkezik, mintegy négyezer érintettről van szó, mivel minden tagunk egy terjedelmes kérdőív kitöltésével vált a szövetség tagjává. Emellett számos egyéni visszaemlékezést, korabeli dokumentumot is eljuttattak hozzánk tagjaink vagy leszármazottaik. Ugyanakkor a DÁLESZ érdekérvényesítő tevékenységének dokumentumai is megőrzésre kerültek: a beadványaink a cseh és szlovák kormányokhoz, levelezéseink az uniós döntéshozókkal, az EP-képviselők levelei a cseh és szlovák kormányfőkhöz stb. Fájdalmasan érint, hogy semmiféle érdeklődést sem tapasztalunk az általunk felhalmozott adatok szakmai feldolgozása iránt: tevékenységünk politikai támogatása magyar részről továbbra is hiánycikk, miközben már nagyon sokan meghaltak azok közül, akiket megkerestünk dokumentációs munkánk során.

Szükség van a magyar kormány határozott kiállására

– Lát-e esélyt arra, hogy a jövőben hivatalos bocsánatkérés vagy erkölcsi rehabilitáció történjen a deportált magyar családok irányába?

– Majd’ huszonöt évnyi küzdelem után korai lenne lemondanunk bármiről is! A valóság ellenben szembesít bennünket a politikai akarat hiányával: nemcsak a jelenlegi szlovák kormány részéről tapasztaljuk ezt, hanem az ellenzéki térfél sem érti az erkölcsi felelősség súlyát. A magyarok és a szlovákok közti megbékélés reménysugara lehetne annak a megkövetési folyamatnak a folytatása, amelyet a kárpáti németek és a zsidóság irányában tett a szlovákság.

Életüket úgy élték le, hogy vétkesek, ezért kötelező, hogy kapják vissza soha el nem vesztett becsületüket. Ez kötelez bennünket arra, hogy ne adjuk fel.

• A felvidéki magyar közösségben kialakult meghasonulást sürgősen fel kell oldani, és a bizalmi tőkét tettekkel lehet újraéleszteni.

• A nyáj szétszéledt, a kolomp hangja már nem elegendő.

• Külön feladat a csehországi kényszermunkára hurcoltak kárpótlásának kiharcolása: a civil szféra, a DÁLESZ ezt évek óta szorgalmazza, most már végre a politikusokon a sor, hogy határozottan lépjenek.