Mit tudott a Securitate a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szobor felrobbantásáról?

– Akkoriban az hírlett, hogy ez központi provokáció volt, de pont azért, hogy még határozottabban fel lehessen lépni a magyarok ellen, és önöket, a belügy helyi vezetőit is lecseréljék. Önöket is kivizsgálták akkor?

– Engem annyira kivizsgáltak, hogy hat hónapig meghagyták a fizetésemet, úgy, hogy az idő nagy részében be sem jártam dolgozni. Lehet, hogy ezt a Hancheș–Aulich–Harmati-triót (a belügyi főfelügyelőség, a Securitate és a Milícia Kovászna megyei vezetőit) akarták kikészíteni. De engem mégis vissza akartak vinni Bukarestbe. Nem szívesen emlékszem vissza ezekre.

– Hogyan történt az önök leváltása?

– 1984-ben is épp szeptember 11-én tartottak egy nagygyűlést. Jött az első titkár, és jött George Homoștean, a belügyminiszter. A helyi főnökök és a kisebb főnököcskék jelenlétében feldolgozta: azt határoztuk, hogy Ioan Hancheș és Harmati Béla (a rendőrfőnök) betegnyugdíjba mennek, mert betegek. Aulichot magammal viszem Bukarestbe. Ott, mindenki előtt nem tiltakozhattam, de mikor vége lett a gyűlésnek, kértem, hogy négyszemközt jelenthessek valamit a miniszternek. Kértem, hogy ne vigyen vissza Bukarestbe. „Hogy a fenébe ne? Hát nem nyavalyogtál, amikor ide kellett jönnöd? Azt mondtad, hogy semmi pénzért nem akarsz idejönni. Visszaviszlek Bukarestbe. Tudom én, hogy mit akarok veled.” Mondtam, hogy nem megyek, miniszter elvtárs. Én is vagyok annyira beteg, mint a másik kettő. Ezek amúgy tényleg betegek voltak.

– Hogy sikerült végül meggyőznie a minisztert?

– Az itteni orvos barátaim összeültek, befektettek a kovásznai szívkórházba. Alakult egy bizottság, amelyiknek István Tibi, a belgyógyászat főnöke volt a vezetője, és megírták, hogy a vizsgálatok során kiderült: súlyos szívbeteg vagyok. Ezt felküldték Bukarestbe. A miniszter azt mondta: nem hiszek neked, és az orvos barátaidnak. Szó sem lehet róla! Ide jössz Bukarestbe a Babeș-kórházba a mi orvosi bizottságunk elé. Felmentem, mert muszáj volt. A belügy kórházában is ismertem az orvosokat. Kértem őket, hogy, ha lehet, erősítsék meg azt, amit a kovásznai orvosok állapítottak meg. Ők még rá is tettek egy lapáttal a diagnózisra. Amikor a miniszter asztalára került a bukaresti orvosi bizottság jelentése, megint felhív:

– Örvendett, hogy immár nyugdíjasként élte meg a rendszerváltást?

– Nagyon. Ha tábornok lettem volna, valószínű, hogy elküldött volna a miniszter 1989 decemberében Temesvárra, amikor kezdődtek ott az események. Érdekes, hogy utánam, két év alatt három főnöke volt a Kovászna megyei Securitaténak. Kettő nem vállalta tovább, aztán a harmadik maradt meg valameddig.

– Hogyan élte meg az 1989-es forradalmat?

– Nem sokkal az előtt született Sanyika, az unokám. Sepsiszentgyörgyön a Sugás áruházzal szemben volt a lakásom. A lányom lent volt forradalmárok között a szobor körül, és én mentem, hogy elvegyem tőle a kisfiút. A forradalmárok között mentem hazafelé, de senki nem szólt semmit. Meg voltam lepődve a tömeg láttán. Otthon ültünk a tévé előtt, amikor jött egy delegáció. A textilgyári Fried Bandi vezette, és azt kérték, hogy menjek velük, és vegyem át a vezetést a megyében. Mondták, hogy akár a hátukon is bevisznek. Nem mentem velük.

– Hogy látja, kódolva volt a rendszer bukása? Törvényszerű volt, hogy ennek be kellett következnie?

– Igen. Előbb-utóbb ennek meg kellett történnie. Nem tudtam elégszer hálát adni magamnak, hogy akkor ellenszegültem a bukaresti visszahívásnak, s így megszabadultam öt évvel a forradalom előtt. Csúnya idők voltak ezek.

– Volt-e valaki, akivel közeli kapcsolatban maradt, és aki a változásokkor még a rendszerben volt?

– Nem. Senkivel nem tartottam a kapcsolatot.

korábban írtuk

A Securitate Kovászna megyei parancsnoka voltam – 1. rész

Aulich Sándor 1973 és 1984 között volt a Kovászna megyei Securitate parancsnoka. Tisztségéből a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szobor melletti robbantás után mentették fel.

– Sorbán Zoltánnal nincs kapcsolatban? Ő az ön beosztottja volt alezredesi rangban, és ő is Magyarországra költözött.

– Ő még előttem kijött ide. Nem tudom, hol laknak.

– Ön 2001 óta él Magyarországon. Hogy érzi itt magát?

– Jól. Míg tudtam, járkáltam össze-vissza. A román hatóságokkal már nem kerestem a kapcsolatot, miután nem adtak papírt arról, hogy milyen tisztségeket töltöttem be. A rendszer ezzel vágott vissza. Amikor Magyarországon számolták ki a nyugdíjamat, kellett volna egy hivatalos irat a tisztségeimről, hogy a Securitate megyei főnöke voltam. Hiába mondtam, hogy ezt az egész megye tudja, irattal kellett volna igazolni. Négy vagy öt levelet írtam Bukarestnek, de nem adtak ilyen iratot.

– Emiatt kevesebb nyugdíjat kap?

– Valószínű. Más a nyugdíja egy kiképzőtisztnek és más egy parancsnoknak. De elég ez is. Jól van ez így. Nem kell nekünk több.

– Sorbán egyébként Kovásznán a szomszédunk volt, csak egy másik utcából volt a házának a bejárata.

– Kovásznán nem voltak tisztjeink. Ott csak ilyen megfigyelőközpont volt poloskázó technikusokkal. Ezek a DUI-osok általában le voltak hallgatva.

– Nekünk is lehallgatták a telefonunkat.

– Igen. Persze. Az édesapjának (Gazda József író, szociográfus, művelődésszervező) addig volt dossziéja, míg én hazajöttem. Amikor hazajöttem, mondtam, hogy én ezt az embert személyesen nem ismerem, de tudom, hogy nagy utazó, és abban éli a világát, hogy járja a Csángóföldet, és utólag külföldre is ment. Megadtam neki az útlevelet, és felszámoltam a követését. Nemcsak az övét, sok másét is. Volt úgy, hogy a tisztjeim által hozott papírra ráírtam, hogy ezt az embert személyesen ismerem, és kértem, hogy hagyják békén.

– Édesapám kikérte a megfigyelési dossziéját, és ez a dosszié több száz oldallal vastagodott abban az időszakban is, amikor ön volt a parancsnok. Tehát a megfigyelése egyáltalán nem állt le. Vannak telefonlehallgatási jegyzőkönyvek, besúgói nyilatkozatok, de vannak szekusztisztek által jegyzett iratok is a dossziéban. Ezeket általában Sorbán Zoltán vagy Ștefan Cerghizan írta alá. Lehetséges, hogy ők az ön tudtán kívül máshonnan is kaptak utasításokat?

– Hát Bukarestből is kaptak attól az igazgatóságtól, amelyikhez tartoztak. Onnan jöttek ellenőrök hozzájuk, és azokra is kellett hallgatniuk. Amikor én olyasmit csináltam, ami nem tetszett nekik, akkor jelentették Bukarestbe.

– Önnek rálátása volt a Securitate teljes Kovászna megyei részlegére? Voltak olyan részek, amelyeket ön sem látott?

– Néha rájöttem, hogy egyik-másik beosztottam egyenesen felküldte az aktákat Bukarestbe. Amiről gondolta, hogy nem tetszik nekem, azzal kikerült engem. Lehetett így.

– Kinek kellett kezdeményeznie, és kinek kellett jóváhagynia, ha valakinek DUI-t (követési dossziét) nyitottak?

– Azokat megyei szinten én hagytam jóvá.

– 1984 januárjában ön volt a parancsnok, én pedig 18 éves végzős kovásznai diák voltam, amikor nekem is nyitottak ilyen DUI-t. Az volt a fedőnevem, hogy Agresorul.

– Nem jön, hogy higgyem.

– Pedig így volt. Én is láttam a dossziémat Bukarestben, az átvilágítóbizottságnál (CNSAS). Le is fénymásoltattam.

– Ismertem az édesapját, és ha tudok róla, a névre felfigyeltem volna.

– Ki határozott például a megfigyeltek fedőnevéről?

– Általában a șef birou (irodafőnök). Fölötte volt a șef servici (szolgálatvezető), és voltam én.

– Az én dossziémban nem láttam az ön nevét. Sorbán Zoltán írta alá a dokumentumokat.

– Hát igen, ő felelt ott Kovászna környékéért.

– Voltak konspiratív lakások Szentgyörgyön?

– Nem. Nem voltak. Bukarestben volt nekem is.

– Olyan lakása volt Bukarestben, ahol informátorokkal találkozott?

– Igen. Akik előkelőbb informátorok voltak, és nem elégedtek meg azzal, hogy az utca sarkán találkozunk. Volt ilyen, igen. Ez, amit én örököltem a volt SSI-sektől (hírszerző szolgálat, Serviciul Secret de Informații), előbb ez volt a neve, utána lett Securitate. Volt egy nő, aki annak idején illegalista aktivista volt, az ő lakásában találkoztunk. Én is élveztem ennek a néninek a jóságát.

– De ez a néni ott lakott? Nem üres lakás volt a konspiratív lakás?

– Voltak üres lakások is. De valamivel kellett igazolni az ott lakók felé is, a lakóbizottság felé is, hogy miért van ott mozgás.

– Hogyan értékeli az 1989-es változásokat? Én Temesváron éltem meg, és tudom, hogy ott egy spontán megmozdulással indultak az események.

– És ezt meglovagolták aztán sokan...

– De van az az értelmezés is, hogy a titkosszolgálatok szervezték a forradalmat. Ön mégiscsak benne volt a rendszerben, és ismeri a rendszer működését. Az ön tudásával hogy látszik az 1989-es eseménysor?

– Hát, Nicolae Militaru tábornok volt akkor a hadsereg főnöke, és Iulian Vlad tábornok a Securitate főnöke. Ők vezették le az úgynevezett forradalmat. Nem volt az forradalom.

– Úgy gondolja, hogy nem volt forradalom? Akkor mi volt?

– Inkább népfelkelés. Akkor már nagy volt az elégedetlenség az országban. Aztán Iliescu beszervezett néhány megbízható embert, akik levezették az eseményeket. Adták a nagyot, hogy jönnek a terroristák, pedig egyáltalán nem voltak itt terroristák. Szentgyörgyön is hülyítették a népet a terroristákkal.

– Terroristák nem voltak, de én magam is azt hiszem, hogy könnyen meg lehetett volna állítani az első pillanatban a temesvári gyülekezést. Van egy olyan értelmezése is a történteknek, hogy a Securitaténak egy szárnya ekkor már a rendszer ellen dolgozott, és szándékosan hagyták mentükre a dolgokat.

– Volt olyan fázisa a történetnek, hogy engedték, és volt olyan is, amikor nem engedték, és azonnal lecsaptak. Volt egy olyan hullám aztán később, hogy ne jusson el Ceaușescuig, hogy van osztályellenség. Ő ugyanis azt hitte, hogy mindenki mellette van, mindenki szereti őt. Ezért voltak olykor engedmények, de ment a megfigyelés tovább.

– Hogy gondolja, lehetett külföldi titkosszolgálati beavatkozás is?

– Föltétlen volt.

– Szovjet? Amerikai?

– Voltak emberek, akik súgtak, akik befolyásolták a történéseket. Voltak ilyenek, de sok nem lehetett. Azt nem hiszem, hogy Magyarországról is jöttek volna, legalábbis így országos, hatósági szinten.

– Felró-e ön valamit magának? Volt-e olyan pillanat a karrierjében, amikor akarata, lelkiismerete ellenére csinált valamit? Vannak-e haragosai?

– Haragosaim nem voltak soha. Én pofon nem ütöttem senkit, meg nem szidtam senkit, csak elbeszélgettünk, és próbáltam jóságosan hatni rá. Akire ez hatott, arra hatott, más fütyült rá, és csak folytatta a hülyeséget. Mert hülyeség volt nyilvánosan kiabálni a rendszer ellen. Tartsa meg a nézeteit mindenki magának, vagy mondja el a barátainak, de ne kiabáljon nyilvánosan. Mi értelme volt ennek?

– Hát azért hozzáteszem, hogy Tőkés László is nyilvánosan bírálta a rendszert, és ettől bizony megdőlt a diktatúra. Nem olyan egyértelmű az, amit ön mond..

- Igen, végül is volt értelme, de az esztelen kiabálással nem lehet sokra menni. Akkor nagyon gyűlt az elégedetlenség az emberekben. A tömeges elégedetlenség állapotában valószínű, hogy mégis volt értelme az ellenszegülésnek.

– Ha újból kezdhetné, mit csinálna másképp?

– Nem tudom, mit csinálnék, hogy ne legyek az, ami lettem. De ezt nem szeretném még egyszer újracsinálni. Bármit, de ezt nem. De ez adatott nekem. Így akarta az Isten, és így akarja tovább. Most, 96 évesen csendben szeretném lehunyni a szememet.

korábban írtuk

A Securitate egykori Kovászna megyei parancsnokával készült életútinterjút közöl a Krónika

Tavaly tavasszal, bő fél évvel a halála előtt életútinterjút adott a Krónikának Aulich Sándor, a Kovászna megyei Securitate 1973 és 1984 közötti parancsnoka. Az volt a kérése: ne jelenjen meg életében az interjú. Az ezredes december közepén hunyt el.