VEZÉRCIKK – Újabb fejezethez értünk A marosvásárhelyi önkormányzat pitiáner eszközökkel próbálja provokálni a magyar közösséget című, lassan végtelenné váló történetben.
2017. március 09., 22:582017. március 09., 22:58
Az előző évek méltatlan kekeckedései után persze túl szépnek is tűnt, hogy igaz legyen: idén semmilyen módon nem próbálják meg ellehetetleníteni a székely szabadság napjára szervezett autonómiapárti felvonulást. Azt követően azonban, hogy az illetékes bíróság jogerősen kimondta: az önkormányzatnak a bejelentést követően 48 órája lett volna megtagadni a tavalyi menetelés engedélyezését, mivel pedig ezt nem tette meg, nem tagadhatta meg annak jóváhagyását, azt lehetett hinni, hogy idén végre észhez tértek, és nem próbálják alattomos eszközökkel tovább szítani a magyar és román közösség közötti feszültséget.
Nos a legkevésbé sem így történt. Most persze – legalábbis azt hiszik – fifikásabbak, hiszen a postaréti megemlékezést engedélyeznék, „csupán” a többezres menetelést nem. „Kárpótlásként” megengednék, hogy tíz személy átadja az autonómiakövetelésekről szóló petíciót a prefektusi hivatalban, és felajánlják a városi művelődési házat, hogy ott „kulturális rendezvényt” tartsanak a székely szabadság napja alkalmából. Ami természetesen nem egyéb a magyarok megalázására és felhergelésére tett primitív kísérletnél.
A rendezvény legfőbb célja ugyanis természetesen nem az, hogy néhány politikus elcsépelt panelektől hemzsegő, fellengzős beszédei után a tömeg párás szemmel hazafias dalokat és verseket hallgasson egy kultúrházban, hanem az, hogy a remények szerint legalább tízezres tömeg felvonulásával mutassa meg országnak-világnak: igenis van tömegtámogatottsága a székely autonómiának.
Az önkormányzat legújabb kekeckedésével ezt próbálná megakadályozni ezekben a román sovinizmus számára vérzivataros időkben, amikor már az Egyesült Államok külügyminisztériuma is következetesen megemlíti éves emberi jogi jelentéseiben a romániai magyar közösséget az állami szervek részéről ért jogtiprásokat.
Az önkormányzat alattomos módon szinte az utolsó percig kivárt, hiszen kevesebb mint két nappal a felvonulás előtt közölte, hogy mégsem kívánja engedélyezni azt. Csakhogy – amennyiben helytállóak a szervezők ügyvédjének kijelentései – erről csupán egy sajtóközleményt adtak ki, hivatalos értesítést nem küldtek. De ha ki is küldik, alapvetően mégiscsak a jogerős bírósági ítélet az irányadó, amely szerint tetszett volna az önkormányzatnak még a rendezvény 2015-ös bejelentését követően, két napon belül elkaszálni azt. Ha nem tette, akkor magára vessen. A mostani gesztus így nem értékelhető többnek ócska, szekus stílusú provokációs kísérletnél, amelynek célja egyrészt elbizonytalanítani azokat, akik más településekről utaznának a rendezvényre, másrészt etnikai feszültséget gerjeszteni.
Persze magyar szempontból az is lényeges kérdés, milyen mértékben szükséges, illetve elegendő az autonómiaküzdelemben a rutinszerűségbe – amibe már az önkormányzat szokásos ostoba kekeckedései is beletartoznak – lassan belesüllyedő székely szabadság napi felvonulás. Amelyre a legnagyobb, parlamenti képviselettel rendelkező magyar szervezet tagjai csupán „magánemberként” mehetnek el, mert az RMDSZ nem akarja a nevét adni egy nem kizárólag általa útjára indított kezdeményezéshez.
Arról nem is beszélve, hogy még arról sincs valódi, igazán széles körű konszenzus, hogy miben is áll az az autonómia, amiért évről évre a vásárhelyi önkormányzat gerjesztette feszültség közepette vonulgatni kell. Amíg az erdélyi magyar közélet összes szereplője RMDSZ–MPP-stül, EMNP-stül, erdélyi és Székely Nemzeti Tanácsostul nem képes végre összeülni, hogy alapos és átfogó tárgyalások után közös, egyértelmű és mindenki által felvállalt autonómiakoncepciót dolgozzanak ki, amelynek a parlamenti beterjesztését is közösen támogatják, addig a felvonulás alig tűnik többnek marketingfogásként jól alkalmazható pótcselekvésnél. Ami után a szervezők és a résztvevők csöndben hazamennek, elégedetten nyugtázva: most megint jól megmutattuk.
Aztán egy évig megint marad minden a régiben.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
szóljon hozzá!