Sport a lecserélhető zászló árnyékában

A síző pedig azért érezhette mélynek és nehéznek a kérdést, mert 2022-ben még norvég színekben nyerte meg a műlesiklás kristálygömbjét, ráadásul most ifjúsága megannyi síversenyének a helyszínén, a norvég édesapja és a norvég közönség előtt nyilatkozott arról a büszkeségről, amelyet a brazil zászlós sapka viselése vált ki belőle.

Ugye érzik, milyen különös a brazil alpesi sí sikeréről beszélni? A trópusi esőerdők országában magas hegyek, hó és sípályák hiányában aligha juthat valaki az alpesi sízés csúcsára. Ez brazilként Braathennek sem sikerülhetett volna. Ő a norvég sísport nagy reménységeként érte el első sikereit, de 2023-ban – főként az anyagiak miatt – összekülönbözött a Norvég Síszövetséggel, és országot váltott. Kisgyermek volt, amikor a norvég édesapja elvált a brazil édesanyjától, de most, amikor az érdekei úgy kívánták, felvette az édesanyja családnevét is, megszerezte a brazil állampolgárságot, és az elmúlt szezontól immár brazil színekben versenyez rendkívül eredményesen. Így ő maga dönthet a reklámszerződésekről, és bevételeiből maga fizeti az edzőit. A keddi világkupadöntő díjosztóján a legjobb barátja, a norvég csapatban maradt Alte Lie McGrath mellett állhatott a dobogón.

A Norvég Síszövetség bánhatja, hogy annak idején a saját – talán merev – szabályaihoz ragaszkodott, s így Braathen sikerei már nem a skandináv országnak hoznak dicsőséget. De Norvégiában nem pótolhatatlan veszteség, mert sokan vannak mások, akik dicsőséget hoznak az ország sísportjára. A norvég sízők ma messze eredményesebbek, mint például az osztrákok.

Mit szóljanak azonban az olaszok, akiknek a legtehetségesebb női műlesiklójuk, az alig 19 éves Lara Colturi immár négy éve Albániát képviseli a síversenyeken? Braathen legalább beszéli az édesanyja nyelvét, és még akár érzelmileg is kötődhet Brazíliához.

Annyi történt csupán, hogy olimpiai bajnok édesanyja és edző édesapja úgy gondolták, nem bízzák az Olasz Síszövetségre lányuk felkészítését, versenyeztetését, nem várják meg, hogy az olasz rendszerben araszolgasson előre a ranglétrán a világkupa felé. Országot kerestek, és Albániában találtak partnert ahhoz, hogy ők maguk irányíthassák a lányuk sportolói pályáját. Colturi ugyan még nem jutott el a csúcsra, de műlesiklásban már több világkupa-versenyen állt a dobogón, és rendszeresen jobb eredményeket ér el, mint olasz versenytársai.

Feltehető a kérdés, hogy mit rontott el a norvég vagy az olasz szövetség, hogy a legnagyobb reménységek a rendszeren kívül keresik boldogulásukat. De talán ennél is izgalmasabb kérdés: büszkék lehetnek-e az olaszok Colturi sikereire? És mit gondolhatnak ezekről az albánok? Vajon ünnepelnek Tiranában, mikor Colturi dobogóra áll a világkupában?

Őt ugyan bő másfél év „románság” után sikerült visszacsábítani a magyar zászló alá, de a vargabetű sem a magyar, sem a román közösségben nem váltott ki osztatlan lelkesedést. A magyarok prüszköltek, a románok pedig inkább kuriózumként tekintettek arra, hogy valaki, aki ráadásul Magyarországon született magyar, tudatosan a román zászló alá áll.

El sem merem gondolni, mi történne, ha Szoboszlai Dominik a magyar foci botladozásait megelégelve egy napon úgy döntene, hogy az angol válogatottat erősíti. Bizony, nem esne jól. Ha pedig ezt nem szeretnénk, annak sem kell tapsolnunk, ha a magyar vagy a román sport ékeskedik idegen tollakkal. Engem – bevallom – nem hozott lázba, hogy a téli olimpián negyedik lett a magyarrá honosított Pavlova Maria és Sviatchenko Alexei orosz páros a műkorcsolyázók versenyében. Annak sem örvendek, ha a magyar fociválogatott öltözőjében a játékosoknak angolra vagy németre kell váltaniuk, hogy megértsék egymást.

A klubok szintjén rég elfogadott gyakorlat, hogy idegeneket szerződtetnek a siker érdekében. Ez a szemlélet érte el az utóbbi években a nemzeti csapatokat is. Van úgy, hogy az országváltással a sportolók keresik a jobb lehetőségeket, más esetben viszont a válogatottak erősítenek idegenek szerződtetésével. Az idegeneknek a nemzeti csapatba való leigazolása egy kicsit körülményesebb, mint egy klub esetében, hiszen állampolgárság kell hozzá, és az országváltást a nemzetközi szövetségek is próbálják szabályozni, nehezíteni, de idővel és türelemmel minden megoldható a bürokrácia bugyraiban.

Egy megmaradásáért küzdő nemzeti kisebbség soraiból nézve talán élesebben látszik, hogy a képviselt zászlónak nem szabadna az érdekekről szólnia.

Az, hogy milyen zászlót, milyen címert képviselünk a sportban, a nemzeti identitás kérdése. Az identitásunkat pedig általában nem magunk választjuk. Abba beleszületünk, belenövünk.

A nemváltó sportolók megjelenésének korában fontos megjegyezni, hogy nem helyes az üzleti megfontolások tárgyává tenni a képviselt nemzetet, országot. A zászlónak, a címernek továbbra is a sportolók identitásáról kell szólnia.