Fotó: Könczey Elemér karikatúrája
Három évvel ezelőtt, 2022. február 24-én robbant ki az orosz-ukrán háború, amely rengeteg áldozattal, pusztítással járt. A háborút könnyű elkezdeni, de nehéz befejezni.
2025. február 23., 20:222025. február 23., 20:22
Háború vagy béke? – tehetjük fel a kérdést, miközben mindannyian tisztában lehetünk azzal a ténnyel, hogy nincs, nem lehet olyan háború, amely ne ért volna véget. Az orosz–amerikai béketárgyalások, különböző egyeztetések a háború lezárásának lehetőségét, a békemegállapodást vetítik elő.
Amúgy érdekes a háború és béke fogalmainak a társítása az emberiség kultúrtörténetében. Erre csupán két példa szolgáljon! Az európai kultúra fundamentumát meghatározó görög és római mitológiában előkelő helyet foglal el Árész, római megfelelője Mars, a háború istene, a mitológia csúcsán elhelyezkedő Zeusz és Héra gyermeke. Annál kevésbé ismert Eiréné, a béke istennője.
A másik példa a nagy orosz író, Lev Tolsztoj műve: Háború és béke, amelyet az egyetemes irodalom mesterműveként tartanak számon. Ez az orosz regényeposz, orosz Iliász vagy Odüsszeia, nemcsak a korabeli Oroszország, hanem a világ történelmének is kiterjedt képe. Amint a műkritikusok tartják róla: „Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni.” Idénként háborúban, időnként békében.
Megjegyzem, minden hetedik európai polgár orosz. Megjegyzem, történelmük során Európa országainak igencsak meg kellett birkózniuk az orosz sassal, avagy a szovjet kalapáccsal. Magyar ember számára nem tartozik a történelmi katarzisok közé sem a '48-49-es forradalom cári leverése, sem a doni katasztrófa vagy a szovjet munkatáborok kegyetlen viszonyai. Utóbbira, az áldozatokra való tekintettel, éppen egy nappal a „három éves évfordulót” követően emlékezünk, február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.
A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat. Meghaltak, eltűntek, megsebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodtak, gyászolók, árvák. A kényszerből besorozottak nem meghalni és hőssé válni szeretnének, hanem csak egyszerűen túlélni a borzalmakat. Amiként a több mint kétezer évvel ezelőtt élt, kevésbé ismert görög történetíró, Timaiosz tömör megfogalmazása mindenkor, napjainkban is helytálló: „A békében a fiak temetik el atyjukat. A háborúban az atyák temetik el a fiaikat.”
Sokat, nagyon sokat temettek az atyák Ukrajnában. De még többet az anyák, hiszen ők nemcsak fiaikat, hanem férjeiket is temetik. Jó három évtizeddel korábban a Balkánon is sokat temettek. Hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak, miközben a világon folyamatosan sok tucat kisebb-nagyobb háború, fegyveres konfliktus zajlik. A második világháborút követő viszonylagos békés időszakot követően a kilencvenes években még volt egy háború a szomszédunkban, amely Jugoszlávia széteséséhez vezetett.
A szerb-horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településnévről. Egészen friss élményemet oszthatom meg, néhány hete jártam ott. Amíg nem tört ki az orosz–ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna-menti várost, amely – már csak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából. Megrendítő a városszéli tömegsírok felé emelt emlékhely meglátogatása: sok száz név, arckép, pislákoló gyertyák, kevéske megmaradt tárgyi emlék. De még annál is embert próbálóbb az új temetőben végignézni a sok száz, több ezer síron, névtelen kereszten, és elmormolni egy imát az örökmécsesnél. Nincs olyan önmagát érzelmi lénynek tartó ember, aki testében-lelkében bele ne remegne, sírásra ne fakadna. (Ha a béketárgyalásokat, vagy az uniós megbeszéléseket ott tartanák, hatásosabb lenne.)
Végül, de nem utolsósorban. Miközben megkezdődtek az orosz–amerikai béketárgyalások, a magát kirekesztettnek érző Európa igazságos és tartós békét akar. Ennek jegyében fogadta a francia miniszterelnök a román miniszterelnököt (is). Magyarországot mellőzték. Szóval, hiteltelen bárki részéről úgy beszélni egy jelenségről mások előtt, hogy annak gyakorlati alkalmazására éppen az képtelen, aki beszél róla.
Százöt évvel ezelőtt ugyanis éppen a francia, román és egyéb államférfiaknak sikerült olyan békét kötniük – a legyőzöttek mellőzésével –, amely a második világháború embertelenségeihez vezetett. Sőt, ennek az „igazságos és tartós békének”, azaz a túlzottan igazságtalan és elviselhetetlen békediktátumnak a hatását nyögte a mesterkélt szegecseitől megszabadult és darabjaira szakadó egykori Jugoszlávia, most pedig egy másik mondvacsinált állam ártatlan polgárai. Vajon felelőtlen-e az, aki ilyen békére törekszik? Vajon nem az okokat kellene-e jobban megvizsgálnunk, mint a következményeket? Vajon melyik francia, orosz, amerikai stb. államférfinak lett, lesz igaza: a százöt évvel ezelőttinek, vagy a mostaninak, vagy egyiknek sem?
A feltett kérdésekre az idő fokozatosan választ ad. De keresztyén ember számára legfőképpen a Biblia: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” A békesség Istene legyen velünk!
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Január 3-a, vagyis a venezuelai elnök mandátumának idő előtti lezárultát eredményező amerikai „rendészeti akció” óta a maga teljes valójában csodálható meg a 19. századi Monroe-elv áramvonalas, a 21. század követelményeihez igazított 2.0-s verziója.
Persze némi joggal vetheti fel bárki, hogy miközben Romániában az alkotmánybíróság a PSD hathatós közreműködésével éppen alkotmányos válság kirobbantásán ügyködik, miért lamentál valaki boomerbe oltott X-generációsként néhány zenecsatorna bezárásán.
Na, már csak ez hiányzott! – kommentálhatnánk a viccbeli poénnal az alkotmánybíróságnál uralkodó állapotokat. Csakhogy ez nem vicc. A taláros testületnek sikerült elérnie, hogy az eddigi pénzügyi és politikai krízist újabbal tetézze: alkotmányossal.
Képzeljék el, hogy a román parlament olyan törvényt fogad el, amely akár börtönbüntetéssel is sújthatóvá teszi, ha valaki kijelenti, hogy Románia nem az 1918-as gyulafehérvári román gyűlés nyomán, a „nép akaratából” szerezte meg az Erdély fölötti uralmat.
Teljes hőfokon ég Magyarországon a jövő tavasszal rendezendő országgyűlési választást megelőző kampány, és a politikai csatazaj közepette időnként a nemzetpolitika is terítékre kerül.
Miközben a Recorder oknyomozó portál dokumentumfilmje súlyos visszaélésekre világít rá a román igazságszolgáltatási rendszerben, azért megjegyezhetjük: a tényfeltáró riporttal jókora szívességet tett a kormánynak.
A híradót hallgatom. Beszámolnak arról, hogy egy német város karácsonyi vásárában késeltek, egy másikban, valahol Bajorországban pedig minél több személy halálra gázolását tervezte öt migráns.
Az Egyesült Államok magára hagyja Európát, sőt már ellenségének tekinti – ilyen apokaliptikus kommentárok hangzottak el annak kapcsán, hogy a Trump-adminisztráció közzétette Washington új nemzetbiztonsági stratégiáját.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!