Bolond világ, „smekkerek országa”

Olvasom a világhálón, hogy rosszul lett egy ügyvédnő, miután hatvanezer euró átvételekor tetten érték egy olyan korrupiós ügyben, amelyben másodmagával félmillió euró csúszópénzt kért egy üzletembertől, hogy állítólagos kapcsolataik és befolyásuk révén „elsimítsák” a folyamatban lévő büntetőügyét. Félmillió euró egy romániai átlagpolgár egész élete becsületes munkájának a jövedelme, másoknak egyetlen tisztességtelen akció bevétele. Normális? Ráadásul csak az a tolvaj, akit elkapnak, és a demokráciásdiban ismert joggyakorlat alapján általában azok is olcsón megússzák.

A minap egy szokás szerint fiatalon nyugdíjazott ügyész esetét, történetét mesélték el nekem. Jókora nyugdíjjal és unalommal a tarsolyában alaposan italozni kezdett, elviselhetetlenné vált („szegény”), elvált, de ugyanúgy él az általa bitorolt lakásban (és feleséggel). Hát, ki-ki döntse el, hogy hol a normalitás határa a számára.

Erdélyi magyarként számomra a „gyöngyszem” egy tíz évvel korábbi történet, amikor Románia földművelésügyi minisztere mindenféle skrupulus nélkül kijelentette, hogy a kürtőskalács román találmány, egy román asszony készítette először Erdélyben a 18. század végén, ezért Románia az Európai Unióban saját termékként kívánja levédetni. Nemcsak abnormális, hanem aberráns saját terméknek tartani a románok számára legismertebb magyar szót, a kürtőskalácsot, márcsak azért is, mert őseik két és félszáz évvel ezelőtt nemigen használták a magyar betűket, ráadásul cirill írást használtak.

Kultúrám és identitásom bölcsőjéről, Európáról is azt írhatom le, hogy meghasonlott, vagy egyszerű paraszti igaz szóval: tökkelütötté vált.

• Az utóbbi időben hatalmas pénzeket fektet be a halálba az ukrán fronton, de nem hajlandó védekezni az iszlám erőszakos térhódító stratégiája ellen.
• Hontalanok serege lepheti el a városközpontokat,
• és ezrek randalírozhatnak palesztin zászlók védelme alatt,
• öntörvényű negyedek szaporodhatnak,
• ázsiai kereskedők színes serege biztosíthatja a mindennapi élelmet,
• miközben templomokat és kereszteket lehet lerombolni valósan és virtuálisan egyaránt.
  
  Sajnos az unokáink már hiába fognak visszajelezni, hogy igazunk volt...

Nemcsak alapvető témákban említhetünk „bolondságokat”, hanem a mindennapi élet szintjén is sorra tehetjük fel a kérdéseket. Normális-e, amikor az kiált tolvajt, aki ő maga az, és a környezete is jól tudja róla? Normális-e, amikor kiemelkedő tisztségeket tölt be az a személy, akinek a bűntársai már megjárták a börtönt, de ő maga megúszta azt? Normális-e, hogy saját magán alkalmaz fizikai erőszakot az az újságíró, aki így képviseli még magasabb szinten az emberi jogokat és a szólásszabadságot? Normális-e, hogy számos váláskor nem esik szó a lényegről, a perirat tele van hazugságokkal, a törvény és az erkölcs nem találkozik az igazságszolgáltatásnak nevezett ítélet során? Normális-e, hogy gyermekek sokasága válik felnőtté azonos nemű nevelőszülők mellett, vagy köszönő viszonyban sem levő szülők hátszelében?

Nem folytatom a sort a kérdésekkel, példákkal, már-már végtelen lenne. Mindenki ismer belőlük egy részletes tanulmányra valót. Most éppen a marosvásárhelyi kabarétársulat mutatja be legújabb produkcióját, amelynek a címe: Bolond a világ. Nos, inkább hahotázzunk a világ bolondságain!

Megjegyzem, hogy évszázadokkal korábban a bolondok mondták ki az igazságot a királyi udvarban mindamellett, hogy szórakoztattak, felszabadították a gátlásokat, üde színfoltját képezték az udvartartásnak. A legolvasottabb szerző, Shakespeare bohócai (Hamlet, Lear bolondja), vagy a világszerte megszeretett Chaplin clownja gúnyolódó bátorságában mutat rá egy-egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságaira. A bolond, a bohóc jelenléte folyamatos és mindennapi, szerepe figyelni és figyelmet kelteni, kifordítani a sarkaiból a világot. Így válik a „tömegek álarc mögé bújt lelkiismeretévé”, sőt a saját vélemények kimondása szócsövévé, miszerint „csak bohóc-köntösben és bohóc modorban lehet kimondani az igazságot.”

Nos, mi lehetne a végső következtetés? Csakis az, hogy újra alkalmazni kellene „udvari bolondokat”...

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár