Visszafordulni látszik a történelem kereke. Immár nem azoknak a szülőknek kell folyamodniuk különleges bánásmódért, akik csemetéjüket kívánták megmenteni a klerikális propagandától, hanem azoknak kell kérvényezniük, akik szeretnék a vallásórát.
A kérdés: ha tudomásul vettük egy szemünk láttára zajló katasztrófa meglétét, vagyis az iskolai népesség fogyását, ami elkerülhetetlenül iskolabezárásokhoz vezet, mit tettünk a helyzet kezelésére?
Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet moderálása mellett, s alkalmat adott a román félnek arra, hogy érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen.
Miközben a börtönökben összeülhet egy román kormány, a szenátus jólétünkért aggódó tagjainak eszükbe jutott, hogy túl olcsó a műélvezés Romániában: kitalálták, hogy ilyen káros és haszontalan dologért, mint a kultúra, jó lenne luxusadót fizetni.
Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit
A hiteltelenségig elborzasztó méreteket ölt lassan a hazai korrupcióellenes vadászat „trófeáinak” száma. Sokak szerint viszont még számos nagyvad rohangál szabadon, vagy igyekszik pocok módjára elásni magát a tavalyi avarban.
„Véget ért a Toró-korszak”, fogalmazhatnánk, ha csak a külcsínt néznénk. Ismerve viszont Toró T. Tibor és utódja, Szilágyi Zsolt politikai habitusát, eddigi közéleti pályafutását, hiba lenne ezt a következtetést levonni.
Szorítok önnek, egészséget, kitartást, mielőbbi amnesztialehetőséget kívánok jelenlegi állapota elviseléséhez. Bölcsességet a megbocsátáshoz, az eddigi hibák elemzéséhez, a továbbiak elkerüléséhez. És erőt egy mihamarabbi őszinte kitárulkozáshoz.
A sajtószabadság abban merül ki, hogy tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét. Előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia.
Az államelnök-választás mozgósító, feltérképezési célú megméretése utáni lemondásával egyfajta oroszrulett-játékra ítélte magát a néppárt két vezetője. A pisztoly a jelek szerint most fog elsülni.
A „sajtószabadságba” belefér, hogy embertömeg börtönben sínylődjön, mert mást gondol egy történelmi eseményről, mint a fősodratú történészszakma, de azzal nincs gond, ha a Szentháromságot homoszexuális üzekedés közben ábrázolják címlapon.
Jóval egyszerűbb sajnálni és sajnáltatni magunkat, szörnyülködni afölött, hogy milyen rohamosan fogy a magyar. Közben meg írni a cserét az allokációra, amelyet aztán félszeg mosollyal terjesztünk elő inredzsisztrálásra a buletinünk kíséretében.
Az RMDSZ meglepő lépését nem követte stratégiaváltás. Az RMDSZ kormányból való kilépése nem járt a kudarcos politika felelőseinek felelősségre vonásával, nem is szólva az egész neptunista garnitúrától, akikkel autonóm politikát aligha lehet folytatni.
A párizsi mészárlás óta itt ülünk lefagyva, s miközben nem értjük, mi történik körülöttünk, szánalmasnál szánalmasabb magyarázatokkal igyekszünk becsapni empirikus tapasztalatokhoz, racionális érvekhez szoktatott agyunkat.
Van, aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják azonban a pártzászlókatl, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó.
Merre tart, milyen dimenziókat kaphat a jelkép- és himnuszhasználat ügye? Szőnyeg alá kerül, vagy büntetőjogi folytatása lesz az RMDSZ legutóbbi SZKT-ján tapasztalt, a szokásosnál jóval karcosabb retorikának? Mire lesz képes az RMDSZ?
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került.
Ezennel kicsengetünk, az Erdélyi Napló téli vakációra bocsátja olvasóit.