Címlapon

A párizsi mészárlás óta itt ülünk lefagyva, s miközben nem értjük, mi történik körülöttünk, szánalmasnál szánalmasabb magyarázatokkal igyekszünk becsapni empirikus tapasztalatokhoz, racionális – a virtuálisakat is egyre inkább ide sorolva – érvekhez szoktatott agyunkat. Hogy tudjuk kezelni a dolgokat, hogy csak egyedi, eseti üzemzavarról van szó, amely néhány alkatrész cseréjével elhárítható.

Ilyen ez a szólás- és sajtószabadsággal kapcsolatos felvetés is. Ezt az elemi szabadságjogot kínkeservek között szülte meg számunkra is ’89 homályos decembere, élünk is vele rendesen, feltéve, ha nem lép közbe mindenféle cenzúra, amelyek közül nem biztos, hogy a belső a legártatlanabb. És miközben a mindent szabad érzése dübörög az ereinkben, jól megmondjuk a magunkét személytelenül a közösségi oldalakon, a kocsmai törzsasztal mellett, csendes magányunkban. Aki teheti – vagy nem tehet mást – akár a sajtófórumokon is. Erős jelzőket használva, lehetőleg olyan alanyról, aki messze van, akihez vélhetőleg nem ér el a szavunk – dehogynem, elér... –, csak épp a helyi politikai kiskirály, a gazdasági hatalmával lépten-nyomon visszaélő vállalkozóval, a helyi alvilág főnökével szemben tanúsítunk visszafogottságot.

Párizs persze más lépték. A Charlie Hebdo alkotói pontosan tudták, hogy minden tollvonásukra figyelnek, aki nem tudta volna, az tanulhatott néhány korábbi figyelmeztetésből. Ők is, a mai terroristák is közös országuk gyarmati múltjából szivárogtak elő, előbbiek apái, nagyapái még a gazda kutyának, cselédnek egyaránt kijáró odafigyelésével és érdekéből hozták magukkal az utóbbiak felmenőit a tengeren túli territóriumokról. Az arányok és erőviszonyok teljes megváltoztatását azonban nem hajlandó tudatosítani magában az elmúlt század erkölcsi csúszdáján megállíthatatlanul zuhanó emberiség. Véresre sebzett lelkiismerete pótcselekvésekbe temetkezik, egyszerre szélsőségesen toleráns és szélsőségesen kirekesztő. És ezt a szakadékot hol az emberi méltóság, hit és meggyőződés semmibe vételével, hol annak véres megtorlásával próbálja minél inkább eltakarni saját szeme elől.

Az ember a civilizációk harcának színfalai mögött saját erkölcsi válságának újabb és újabb szakaszaival szembesül. Bár a „sárlihebdós” tragédia egyelőre újabb fekélyeket fakasztott fel, úgy tűnik, csak a „mohácsok” képesek arra, hogy közelebb vigyenek bennünket a kérdések és válaszok minél pontosabb megfogalmazásához. Addig maradunk önmagunk eltúlzott rajzai, elnagyolt körvonalai, meggyalázott meggyőződései. Akár egy Charlie Hebdo-címlap.