Kékfény-történetek

A hiteltelenségig elborzasztó méreteket ölt lassan a hazai korrupcióellenes vadászat „trófeáinak” száma. Sokak szerint viszont még számos nagyvad rohangál szabadon, vagy igyekszik pocok módjára elásni magát a tavalyi avarban. A székelyföldi elöljárók ajándékhozó boldogságos nagyasszonya, Elena Udrea esetében például három gyors egymásutánban sem riadt vissza a parlament megszavazni a turisztikai és fejlesztési miniszter mentelmi jogának felfüggesztését, de naponta érkeznek hírek a közélet megtisztítását célzó sortűz újabb „áldozatairól”.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozott igazságügyi jelentése a bilincsdömping ellenére is csak részben üt meg elégedett hangot. Egyik bekezdésével simogat, a másikkal meg nyakleveseket osztogat, nehogy bárki is elbízza magát. Egyértelműen méltatja viszont az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), a legfelsőbb bíróság és a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) tevékenységét. A letartóztatások, bekasztlizások, maszkos rajtaütések fonalát már rég elvesztő romániai polgárban mindez megerősíti azt a meglehetősen lehangoló kocsmademagóg meggyőződést, hogy javíthatatlanul korrupt országban él. És nem is jár túl messzire az igazságtól, legfeljebb abba nem gondol bele, hogy e tekintetben is van ahonnan felfejlődnünk, sok év mulasztásának pótlási kényszere termeli ki a szédítő folyamatot.

Mivel a korrupció elleni harc eredményei nem számszerűsíthetők – mint például a költségvetési hiány –, olyan fegyvernek számítanak, amelyek ellen roppant nehéz védekezni. Így aztán bár az EB országjelentéseit többnyire a pillanatnyi érdeküknek megfelelően kezelik az érintett kormányok, mindenki tudja: a bírálatokat – és az elismeréseket is – valahol mégiscsak összesítik, s a végeredmény befolyásolja a mérleg nyelvének ide-oda ingását.

Romániai politikai körökben viszont immár teljes az egyetértés a tekintetben, hogy a korrupció mértéke súlyos nemzetbiztonsági kockázatot rejt. A nyomozó hatóságok csúcsra járatott hadjárata kíméletlenül rávilágít, hogy a megvesztegetés gyakorlata polipszerűen hálózza be a hazai társadalmat. A történelmi hagyományokra való utalást talán felejtsük el egy pillanatra, és koncentráljunk arra, hogy a társadalom jelentős rétegei ma is egyfajta megélhetési bűnözési formaként tartják életben a korrupciót.

Mi, magyarok eddig többnyire elegáns szemlélőkként, erkölcsi bajnok fejcsóválókként követtük az eseményeket. Egyre érintettebbé válva átalakul a kékfény-történetekhez való viszonyunk is. De tudnunk kell: elemi érdekünk, hogy Románián is végigfusson a korrupciós megtisztulás erdőtüze.