Totális háború vagy érdekorientált béke?

Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit. Azt már sejteni lehetett, hogy lazulófélben van a magyar miniszterelnök és a párt gazdasági háttérbázisát felépítő üzletember közötti harmonikus, személyes barátságra épülő viszony. A reklámadó ellen a Simicska-portfólió tagjai együtt tiltakoztak a ballib tévékkel és újságokkal, majd következett a veszprémi választáson való indulás – végül valóra nem váltott – kilátásba helyezése Simicska részéről. Az sem ígért túl sok jót, amikor Orbán Viktor bejelentette: elengedi a kormánypárti sajtó kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni üzeneteinek célba juttatásában. Értsd: ezeknek a médiaorgánumoknak gazdasági szempontból meg kell állniuk a saját lábukon.

Simicska célkeresztje

A múlt hétvégi vihar közvetlen kiváltója az volt, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondtak a Magyar Nemzet, a Hír Tv és a Lánchíd Rádió legfelsőbb vezetői, s ezt a tulajdonos a sajtóból tudta meg. Az első hírek szerint a lemondás oka az volt, hogy Simicska kiadta az utasítást: a továbbiakban a kormányt és személyesen Orbán Viktort kell támadni, a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt információi szerint pedig a célpontok között az Orbán család is meg volt jelölve. A tulajdonos a leghatározottabban tagadta mindezt a Magyar Nemzet internetes felületén, mint ahogy azt is, hogy a továbbiakban változna a lap politikai orientáltsága és értékrendje.

Tény viszont, hogy Simicska Lajos néhány nappal előtte a Népszavában totális médiaháborúval fenyegette meg a kormányt, az egysávos, 5 százalékos reklámadó tervezett bevezetése miatt. Abban a Népszavában, amely az egyik legvehemensebb balliberális napilap, s amely Simicskától kapott mentőövet 2012-ben, amikor a csőd szélén állt. Akkor a baloldalon belső feszültséget okozott, hogy Németh Péterék „nem ugrottak el a pénz elől”, s közölték a Közgép hirdetéseit, a jobboldalon pedig értetlenséget. A történtekből G. Fodor Gábor a Századvég stratégiai igazgatója azt a következtetést vonta le, hogy Simicska Lajos áll az utóbbi hónapok kormánypárti politikusok elleni támadássorozat mögött, ami meredek, de nem kizárható feltételezésnek tűnik.

Interjúiban Simicska eszmei okokat is említett az Orbánnal való szakítás kapcsán, többek között azt, hogy ők Orbánnal a kommunista diktatúra és a posztkommunista rendszer lebontására szövetkeztek, s nem arra, hogy felépítsenek egy másik diktatúrát. Íme, a balliberális média kedvenc vesszőparipája a Fidesz korábbi korszakának legjelentősebb háttéremberének előadásában. A vád persze az ő szájából is abszurd, és aligha vehető komolyan.

A bizalom hordozója

A pártelvű versenydemokrácia oligarchiák versenyén alapul. Orbán semmivel nem „diktátorabb”, mint balos vetélytársai, a különbség hozzájuk képest abban áll, hogy jobb szónok, jobb stratéga, van jövőképe, nemzetben gondolkodik és a politikai taktika területén is otthon van. Simicska mindaddig, míg haszonélvezője volt a fideszes hatalmi rendszernek, nem emlegetett diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a másik eszmei-ideológiai kifogásra, a keleti nyitás és az orosz kapcsolat intenzívebbé válásának elítélésére. Ráadásul ez az érv még gyengébb lábakon áll. Akár van különbség az oroszok és a szovjetek között, akár nincs, mint ahogy Simicska állítja, jelenleg nem Putyin és nem az oroszok sértik rendszeresen a magyar szuverenitást. Nem ők fenyegetik Magyarország függetlenségét, nem ők dolgoznak Orbán Viktor eltávolításának tervén, nem ők indítanak ismételt médiaoffenzívát a kormány, az ország és a magyar nemzet ellen, hanem a globalista háttérhatalom, s annak nyílt színi megjelenítői, az Egyesült Államok és az Európai Unió. Putyin Oroszországa egyfajta ellensúly velük szemben. Ha Orbán megtalálja a librációs pontokat a komplex nemzetközi erőtérben, ő lehet korunk Bethlen Gábora.

Nagy kérdés, hogy változik-e bármi is a nemzeti oldalon Simicska Lajos ámokfutása után. Vélhetően nem sok, amit az MNO már idézett visszafogott írása is igazol. A modern politikai sajtó eszmei-ideológiai tömbökre épül. Különösen igaz ez Magyarországra, s azon belül a magyar jobboldalra, amely nemcsak eszmeileg köti a támogatókat, hanem a karizmatikus vezérelv mentén is. Nem véletlenül nyilatkozta több meghatározó magyar közéleti személyiség a 2010-es választást megelőzően Wittner Máriától Dörner Györgyön keresztül Makovecz Imréig, hogy bizalmuk nem a Fideszben, hanem annak vezetőjében, Orbán Viktorban van. Az utóbbi idők belső torzsalkodásai ellenére a Fideszt voltaképpen az tartja össze, hogy mindenki tudja: Orbán egymaga sokkal több szavazót mozgat meg, mint az alvezérek együtt.

Új modus vivendi

Egy Orbán- és kormányellenes Magyar Nemzet vagy Hír Tv egyszerűen életképtelen lenne olvasók és nézők híján. Különösen akkor, ha nem támaszkodhat állami hirdetésekre. Simicska kirohanása pedig feledésbe merül, még idézgetik egy ideig, élcelődnek rajta – megjegyzem: a témába vágó Simicskás mémek az internetes humor gyöngyszemei –, de a Fidesz és Simicska Lajos közös érdeke fátylat borítani a történtekre. S ha nem találják meg a modus vivendit, a mindkét félnek előnyös egymás mellett élés szabályait, az adok-kapok visszahúzódik a színfalak mögé, ahol viszont, ha elmarad a tartós béke, számítani lehet kemény dolgokra. Persze nem arról van szó, amit Simicska vizionált, hogy elüti egy autó vagy lelövik, hanem arról, hogy mindkét félnek elég muníció és fegyver van a kezében a másik életének megnehezítésére. Talán épp ez akadályozza meg a Simicska által kilátásba helyezett totális háborút. Hogy is mondta Orbán Viktor a román–magyar viszonyról Traian Băsescu elnökségének idején? Barátságuk őszinte, mert érdekeken alapszik.