Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy az Európai Unió külső határait meg kell védeni. Görögországnak nemcsak joga, de kötelessége is rendőri, szükség esetén katonai hatalommal megvédeni határait a szabálytalanul érkező migránsokkal szemben.
Nem véletlenül tűnik zűrzavarosnak az erdélyi magyar politika, különösen annak RMDSZ-en „túli” fele. Miközben a szövetség a bukaresti belpolitikai válsággal van elfoglalva, a vele szemben álló politikai táborban áttekinthetetlen folyamatok zajlanak.
Egy tavalyi felmérés szerint két év alatt tíz százalékkal csökkent a hazatérni akaró román vendégmunkások aránya, így a korábbi felmérésekhez viszonyítva a külföldre távozottak több mint fele nem akar visszatérni szülőhazájába.
Egyértelműen a politikai akarat hiányával magyarázható az észak-erdélyi autópálya körüli cirkusz, hogy Kolozsvárt és Marosvásárhelyt ne lehessen belátható időn belül autópályán összekötni Budapesttel. Amíg nem készül el Bukarest fele a sztráda.
Pár éve egy Eurostat-jelentés kimutatta, hogy Romániában a kórházban elhunytak fele megfelelő kezeléssel megmenthető lett volna. Egy újabb kimutatás szerint ötből négy romániai polgár nem halt volna meg, ha a betegségmegelőzés normálisan működik.
Az utóbbi időben elszaporodtak a magyar közösségeket megalázó táblalefestések: előbb Gyergyószentmiklós várostábláján festették le a magyar feliratot, később más székely települések tábláit is lemázolták. Néhány napja Kolozs megyébe érkezett a „stáb”.
A magyar kormány démonizálása messze túlmutat az elemzői véleményeken, szimpátiákon, zsigeri magyarellenességen. A folyamatosan és töményen adagolt Orbán-ellenesség célja a pragmatikus alapokon álló szomszédsági viszony megakadályozása.
Nem tudom, más miként van vele, de nekem mindig meggyűlik a bajom a kapusokkal. Azaz a portásokkal, akik cerberusokként védelmezik a rájuk bízott intézményt legyen iskola, gyár, atomreaktor, kórház, elnöki rezidencia vagy akármi, aminek kapuja van.
A szórványban élő magyarok olykor rácsodálkoznak arra a vehemenciára, amellyel a tömbben élő nemzettársaik elmarasztalják, sőt olykor durva, kritikus hangnemben kritizálják az RMDSZ-t.
Ha hiszünk a „minden rosszban van valami jó” közmondás igazságában, akkor képesek vagyunk a viszonylag „jó” oldalát is látni annak, hogy ekkora hírverés övezi a két Srí Lanka-i vendégmunkás gyergyóditrói alkalmazásával kapcsolatos ellenkezést.
A zöld pártoknak hatalmas felhajtóerőt ad a média által létrehozott klímahisztéria, amelyet minden eszközzel nyomatnak, még egy fiatal sztárvezért is kitaláltak erre. Miközben Gretát ugyanazok mozgatják, akik a legfőbb felelősei a környezetszennyezésnek.
Egy-egy ilyen euforikus – ráadásul hazai rendezésű világeseményen, ahol még a magyar–máltai meccsen is telve volt a Duna Aréna – két hét után még több fiatal határozza el, hogy belőle vízilabdázó lesz, ráadásul válogatott és lehetőleg olimpiai bajnok is.
Az iskola másként (vagy sehogy?) héten érdemes lenne elvinni a nebulókat nemcsak wellnessközpontba, botanikus kertbe vagy túrázni, hanem például egy építőtelepre. Talán másképp állnának hozzá a tanuláshoz is.
Nincs a románnál eredetibb demokrácia széles e világon, ez régóta köztudott. Harminc esztendővel a forradalomnak nevezett összevisszaság után mindmáig átmeneti időszakban élünk.
Környékünk arról volt híres gyerekkoromban, hogy rengeteg meredek utcája volt, ahol kiválóan lehetett szánkázni, csúszkálni. Egy-egy szánkózásra alkalmas utca akár több kilométer hosszú volt, az emberfia negyedórákat is csúszott lefelé.
A politikai elit elvitatkozhat azon, hogy miként lehet gyorsítani az autópályák építését, de előbb mégiscsak meg kellene egyezni az ország hosszú távú legfontosabb prioritásában. Ami nem lehet más, mint a demográfiai vészhelyzet kezelése.
A legtöbben már két évvel ezelőtt, az Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés centenáriumán leszámoltak azzal az illúzióval, hogy a trianoni kérdéskörről lehet higgadt párbeszédet folytatni.
Közel-Kelet szétverése az Egyesült Államoknak sem jó. A gond csak az, hogy a korábban meghozott téves döntésekből a világhatalmi politika soha nem tanul. Vagyis a történelem folyamatosan ismétli önmagát.