Szent Péter földi helytartói

Nem tudom, más miként van vele, de nekem mindig meggyűlik a bajom a kapusokkal. Érthetőbben: a portásokkal, akik cerberusokként védelmezik a rájuk bízott intézményt legyen iskola, gyár, atomreaktor, kórház, elnöki rezidencia vagy akármi, aminek kapuja van. Az átkos időkben egy vállalat beszerzőjeként volt alkalmam állandóan beléjük botlani, huszonöt éve pedig újságíróként keserítjük egymás életét.
Persze tudom, a mennyországba sem olyan egyszerű bejutni, előbb alázatosan meg kell jelenni a kapusok kapusa, Szent Péter előtt, hogy bebocsátást nyerhessünk. Ám ő rövidgatyás kisfiú azokhoz a portásokhoz képest, akikkel a sors eddig összehozott itt a Földön.
Régen számtalan alakalommal kellett különféle rangú emberekhez bejutnom. Általában ipari létesítmények igazgatóiról, főkönyvelőkről, irodafőnökökről volt szó. Igen ám, de hozzájuk eljutni hosszú és rögös út vezetett. Mindenek­előtt a létesítmény kapusán kellett túljutni, aki – az esetek többségében – az égvilágon és azon túl is mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Néha már a sírás kerülgetett, de küldetésemet nem adtam fel. Mire bejutottam ahhoz, akihez indultam, már hősként ünnepeltem magam.
A parasztsorból kiemelkedett, immár a jó kis meleg helyiségben napot lopó ember a korlátolt kétlábúak magabiztosságával fogad bárkit, aki szeme elé kerül. Talán a rengeteg frusztráltság – ami lelkét nyomja – teszi ilyenné. A szíve mélyén ő is tudja, hogy élete talán egy csődtömeg, soha semmit nem ért el, s ácsorog egy kapualjban vagy egy ajtó mellett, ezért irigyen néz mindenkire, akinek valóban dolga van az életben. Ebből a kisebbségi érzésből nő ki aztán az arroganciája, hogy majd ő megmutatja, ki az úr a kapuban. Minél inkább analfabéta az illető, annál nagyobb a mellénye. Van ennek a pökhendiségnek egy prózaibb oka is: szinte kivétel nélkül minden portás – mivel semmi másra nem használható – ismeretségek révén kerül a semmittevés fellegvárába.
Minap történt, hogy állami intézményben volt dolgom. Gondolná az ember, ilyen helyeken azért megválogatják, kit állítanak a kapuba. Mit mondjak: válogatott bunkókból áll ott is a portások különítménye. (Mondanám, tisztelet a kivételnek, csakhogy a kivétellel még nem találkoztam).
Beléptem a nagykapun, az udvarra vezető folyosó végén pedig ott állt a nagy Ő. Olyan 190 cm magas és 120 kiló forma hústömeg. Ehhez még járt egy szépen nyírt bajusz és egy teljesen jellegtelen arc – ahogyan az egy becsületes kapusnak dukál. Láttam, tíz méterről úgy nézett rám, mint egy potenciális terroristára vagy apagyilkosra, aki még véletlenül sem érkezhetett birodalmába jó szándékkal. Sebaj, gondoltam, majd eloszlatom a tévhitet.
Köszöntem. Semmi válasz. A kapus tekintete szinte felnyársalt. Odaszóltam: mondtam, hogy jó napot. Meg sem parittyázta a megismételt köszönésemet. Erre kezdtem összemenni, bár semmi okom nem volt rá. De az ember megérzi, ha nem kívánt vendég. Amúgy is mit pofátlankodok a szemei elé, hagyjam őt a búsba, hadd élvezze a semmittevést tovább. Alázatosan átadtam emberünknek az átadni valót – jobban mondva kikapta a kezemből a küldeményt – és búcsúzkodtam is, mielőtt a földbe süllyedtem volna. Elmenetelemkor köszönésemre ugyanaz volt a válasz, mint érkezésemkor. Semmi… De ahogyan nézett rám fentről, boldog lehettem, hogy élve távozhattam.
Előfordult már nálam sokkal híresebb emberekkel is, hogy a kapus nem engedte be őket oda, ahol éppen dolguk lett volna. Minap láttam a tévében, amikor Rafael Nadal szinte nem lépett pályára egy túlbuzgó őr miatt. Ugyanis ez az alak saját meccsére nem akarta beengedni a tenisz­zsenit mondván: nem lóg a nyakában az akkreditáció. Amúgy meg kicsoda Nadal? Mit számít, hogy a földkerekség egyik legismertebb embere? Mi van akkor, ha véletlenül mondjuk labdaszedő gyerekeket akar elrabolni? Vagy teniszlabdákat, ütőket lopkodni?