Irány Kelet, avagy a 22-es csapdája

Egy tavalyi felmérés szerint két év alatt tíz százalékkal csökkent a hazatérni akaró román vendégmunkások aránya, így a korábbi felmérésekhez viszonyítva a külföldre távozottak több mint fele nem akar visszatérni szülőhazájába.
A Repatriot egyesület által ismertetett felmérésben az Open-I Research közvélemény-kutató intézet 1810 román vendégmunkást kérdezett meg Spanyolországban, Olaszországban, Nagy Britanniában, Írországban, Németországban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Kanadában, Ausztriában, Norvégiában és Belgiumban. A megkérdezettek 53 százaléka mondta azt, hogy nem akar visszatérni Romániába.
A hosszabb távon hazatérést tervezők aránya 47 százalék, ami tíz százalékkal kevesebb a két évvel ezelőtt készült hasonló felmérés eredményeihez képest. A hazatérést elutasítók döntő többsége, 83 százaléka a korrupció elterjedtsége miatt, 72 százaléka a jelenlegi politikai pártok miatt nem hajlandó hazatérni.
A megkérdezettek úgy vélték: ha e két probléma valamelyest enyhülne, illetve javulna az egészségügyi és oktatási rendszer színvonala, csökkenne a bürokrácia, akkor talán számolnának a hazatérés lehetőségével. Az elmúlt tíz esztendőben annyira megcsappant az ország aktív lakossága, hogy lasszóval sem lehet fogni egy valamire való szakembert: szobafestők, villanyszerelők, kőművesek, autószerelők és még sorolhatnánk, hányan hagyták el az országot az alacsony bérek, az embertelen bánásmód, a testi, lelki kizsigerelés és pszichikai terror, megaláztatás eredményeként. A gyors profit reményében sátrat vert multinacionális cégek elhitették magukkal, hogy nyugodtan terjeszkedhetnek az új gyarmattá előlépett Közép- és Kelet-Európában. Mert e gyengén fejlett államok, ha kellett, még cinkostársakká is váltak a nyugati vállalkozókkal olyan meggondolásból, hogy ha ki is zsákmányolják a munkást, de legalább befektetnek. És az még jól jöhet akár politikai kampánytőkének is, ha a helyzet úgy kívánja. Hisz felénk, keletebbre még az is nagy szó volt, ha a hiányzó infrastruktúra ellenére egyáltalán ajánlkozott valaki cipőgyárat, varrodát, miegymást létesíteni.
Kecsegtető ennek ellenére leginkább a Partium volt, ahol köztudottan a legalacsonyabb bérezésben lehetett utazni, de a székelyföldi megyékben is a legmegalázóbb fizetésekkel traktálták-traktálják a munkásokat Dél-Romániához vagy a Bánsághoz képest.
Egy napon aztán Románia arra ébredt, hogy az aktív lakosság nagy része külföldre vándorolt, a közigazgatásban dolgozó felduzzasztott réteget nincs kinek eltartania, nincs miből fizetni a különleges nyugdíjakat, de még a kisnyugdíjasok havi járuléka is időről időre veszélyben forog. Az előállt helyzet a minimálbér kényszerű megemelését vonta maga után, hogy legalább a frissen érettségizetteket eltántorítsák a kivándorlástól, hisz köztudott, az elmúlt évek arról szóltak, hogy „alig várom az érettségit, úgy itthagyom ezt a nyomort, hogy vissza sem nézek.”
Viszont a több lépcsőben is megemelt minimálbérekkel tönkretették a hosszútávra tervezett, a melósról hét bőrt lenyúzó cégek profitját, így hamarosan elkezdődtek a leépítések, majd a gyárak, vállalatok fokozatos bezárása.
A tömeges kivándorlás első hullámát tehát a túlórákkal kizsigerelt munkások alulfizetett korszaka indította el, most pedig a minimálbér növekedése okozta profitkiesés a különböző külföldi cégek, gyárak megszűnését vonja maga után, ami még a középkorosztályt is külföldre tereli.
A multinacionális cégek pedig szedik a sátorfájukat, és keletebbre vonulnak, ahol még mindig olcsó a munkaerő, így próbálják elkerülni kelet-európai befektetéseik végleges csődjét. Vagyis a kis bérek korszaka elvándorlást, a megnövelt béreké pedig munkanélküliséget okozott, ami szintén elvándorlást eredményez.
Azaz valahol jól elszúrták odafent.
Most azok is gondban vannak, akik hazatértek, és a külföldi munkával összeszedett pénzecskén házat vásároltak abban reménykedve, hogy ha már a legfontosabbak megvannak, továbbra is eltengődnek a háztájiból meg a régi munkahely fizette keserves bérből, de legalább itthon vannak, és nem kell a messze távolban idegenként sóvárogni a hazai szó után. A magukat elszámítók most visszakényszerülnek a külföldi rabszolgamunkára itthon hagyva az ingatlanokba fektetett összegürcölt kis pénzüket, és sírhatják újra a bujdosó magyarok sirató énekét valamelyik spanyol eperföldön vagy valamelyik müncheni, esetleg londoni mosogatókagyló fölött.