Wellness helyett építőtelep?

Az egyik nagyvárosi bevásárlóközpont divatcégénél dolgozik – meséli ismerősöm szomszédjának gyerekéről. És még mielőtt bárki is félreértené: nem divattervezőként, hanem eladóként, és nem lányként, hanem fiúként. Úgy öltözik, mintha legalábbis manöken lenne: sokszor festett, máskor lenyalt haj, legmodernebb ruhák, menő cipők. Mintha újgazdagék elkényeztetett egyetlen fiacskája lenne. Pedig dehogy. Apja-anyja orvos. Évekkel ezelőtt sokat mondogatták a fiúnak, hogy tanuljon, legyen ember belőle. Nem hallgatott a szülői szóra: a reálosztályból átiratkozott a gyengébb, humán szakra, azt valahogy elvégezte, érettségizett, és most már második vagy harmadik éve igazgatja a ruhákat a bevásárlóközpont polcain. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezzel nem lett ember, a világért sem. Szükség van elárusítókra, az ő munkájuk is ugyanolyan, mint más, ezt is el kell végeznie valakinek. Csakhogy Lacikának valószínűleg nem ezt szánták a szülei. Ők azt mondogatták csemetéjüknek: tanuljál, fiam, mert nem örökölsz tőlünk vagyont, nem tudunk örökké eltartani, és ráadásul még kétkezi munkára sem vagy hajlandó.
Ám Lacika nem hallgatott a jótanácsokra: valahogy átbukdácsolt a tizenkét osztályon, és amikor oda került, hogy válasszon magának pályát, nem tudta, mi tévő legyen. „Ez sem érdekel, az sem hoz tűzbe, ezt sem szeretném végezni, az is unalmasnak tűnik” – mondogatta Lacika, és váltogatta az elárusítói állásokat, miközben szülei – feltételezem – hajukat tépdesték. De az is lehet, hogy mégsem.
Nos, ha körülnézek, úgy tűnik, mintha a Lacikák világában élnénk. Egyre több az olyan fiatal, aki nem tudja, mit tegyen, aki a bőség zavarával küzd. Vagy – ahogy inkább én fogalmaznék – a modern világ zavarodottságával. Nem akar dolgozni, vagy ha mégis, akkor első állásinterjúja során irreálisan magas fizetést próbál kialkudni. Legtöbb esetben pedig tanácstalan: napestig nyomkodja a telefont, és csodálkozik – jobb esetben pedig ideges –, ha valaki számon kér tőle bármit is.
Tudom, nem lehet és nem is szabad általánosítani. Manapság is létezik olyan talpraesett fiatal, aki már korán elhatározza, hogy márpedig belőle fogorvos, szakács vagy éppen műépítész lesz. És azért mindent meg is tesz. Csakhogy mintha az ilyenből kevesebb lenne, mint évtizedekkel ezelőtt. És persze azt is sejtem, ilyenkor mennyire megaprehendálnak egyesek a felnőttekre. „Már megint ez a süket duma, értsétek meg, ma más időket élünk, akkor kommunizmus volt“ – hallom a jól ismert szöveget, és bizonyos fokig egyet is tudok érteni vele. Csakhogy ezúttal valami olyat írok, amit néhány évtizeddel ezelőtt biztos nem tettem volna.
Nemrég ugyanis kollégámmal arról beszéltünk, milyen idők jártak akkor, a hetvenes-nyolcvanas években: iskolaidőszakban „praktikára” vittek minket, egy-kéthetes gyári munkára vagy pedig betakarítani gyümölcsöt, zöldséget. Persze fiatalokként akkor élveztük, hogy nem kell iskolába járnunk. Ha pedig gyümölcsöt szedtünk, ráadásul egyrészt jól belaktunk vele, másrészt jutott otthonra is. De egy dologban azért többnyire mind egyetértettünk: nagy hülyeség a gyári munka iskolások számára. Reggel korán kelni, délutánig a futószalag mellett dolgozni, és a félórás szünetben olajos kézzel elmajszolni a „potrivită”-nak nevezett kenyeret.
Így utólag visszagondolva azért mégsem tűnt rossz ötletnek. Persze a kommunista hatalom azzal a céllal iktatta be az iskolai „tananyagba”, hogy a kommunizmust építők nagy proletár seregét minél többen megszeressék és gyarapítsák. Sokunk számára azonban nyilván nem így csapódott le, hanem teljesen másképp. Mi sem tudtuk sokáig, mi szeretnénk lenni felnőtt korunkban, de egyet biztosan megtanultunk: mi az, amitől meg akarunk szabadulni. Például fülsiketítő zajban évtizedekig ugyanazt a monoton kétkezi munkát végezni.
Tudom, ma már nincsenek ilyen jellegű gyárak és olyan rettenetes munkakörülmények sem mindenhol, de esetleg az iskola másként (vagy sehogy?) héten érdemes lenne elvinni a nebulókat nemcsak wellnessközpontba, botanikus kertbe vagy túrázni, hanem például egy építőtelepre. Talán másképp állnának hozzá a tanuláshoz is.