Hol van már a tavalyi hó?

Azt hiszem, jogos a címbéli ámulás. Villon is tudhatott valamit, amikor feltette a költői kérdést, és eléggé nyilvánvaló, ő sem várt választ arra, hova lett Párizsból a tavalyi hó. Ahogyan életét ismerjük – ideje nagy részét az utcákon kóborolva töltötte, egyik kocsmából ki, a másikba be állandóan harcot vívva a megélhetésért, összetűzésben a törvénnyel –, neki sem hiányozhatott a hideg és a hó.
Mielőtt bárki is rám húzná a vizes lepedőt, hogy nem értem a költőt meg a havas dolgot, gyorsan hozzáteszem: tudom, hogy „a tavalyi hó” hasonlat, Villon az elmúlt és vissza nem térő időre gondolt. Ne keverd a filegóriát az allegóriával – mondaná erre nagymamám, nyugodjon békében. Mert ahogy ő nincs már, úgy az utakat, házakat, mezőket befedő fehér micsodából is egyre kevesebb van tájainkon. Hát ezért megragadóak számomra a költő sorai…
Környékünk arról volt híres gyerekkoromban, hogy rengeteg meredek utcája volt, ahol kiválóan lehetett szánkázni, csúszkálni. A város egyéb helyeivel szemben itt nagy előny származott a kölkök számára abból, hogy egy-egy szánkózásra alkalmas utca akár több kilométer hosszú volt, az emberfia negyedórákat is csúszott lefelé. Persze felvonni ugyanazon az úton a szánt nem volt leányálom, de hát ez volt a legkisebb akadálya a szórakozásnak.
Kuki volt az utca lelke, még meg sem fagyott az első leesett hó, ő már húzta fel a hegyre szánkóját. (A hegy csak nekünk volt hatalmas, amúgy egy kis dombocska volt kifele a városból, a Békásnak nevezett külváros aljában). Akkoriban nagyravágyó volt, minden lépésével valamit bizonyítani akart. Aztán nagy igyekezetében nem lett belőle semmi, házukat évtizedekig építették, aztán amikor befejezték, Kuki illuminált állapotban leesett az emeleti lépcsőkön, és nyakát törte.
És ott volt Bolond Árpi, a kicsit gügye haverünk, aki felnőtt korára is megmaradt tízéves gyereknek, de énekelni úgy tudott, mint a pacsirta. Egyetlen dalnak sem tudta a szövegét, de több hangszert is képes volt utánozni – csodálatos módon egyszerre. Akárcsak idézett költőnk, ő is eltűnt a tavalyi hóval vagy hóban – ma sem tudom, mi lett a sorsa.
A hó és a nagy szánkázások mellett talán a zsíros kenyér íze maradt meg leginkább az emlékezetemben. Olyan kenyér és olyan zsír, mint gyerekkoromban, azóta sem készül. Tudom, ez is csalóka érzés, van most is jó kenyér és finom zsír. De nekem, nekünk, az akkori kicsi barátoknak az marad máig a legjobb. Most is emlékszem arra a napra, amikor egy kiadós szánkázás után jól átfagyva többedmagammal betértünk a házunkba. Ki voltunk éhezve, ám senki felnőtt nem volt odahaza. A kamrában kutatva ráakadtam egy bödön zsírra, kenyér mindig volt otthon, így aztán jól beettünk. Este kérdi nagymama, nem látta valaki, hova lett a szappannak félretett zsír? Egy egész bödönnel volt – sápítozott –, és mind eltűnt.
Szóval volt hó, kenyér, zsír, meg sok vidámság. És nem volt számítógép, okos telefon, nem kapott születésnapjára elektromos autót a kétéves gyerek. A vakációkról úgy tértünk vissza az iskolába, hogy barátainknak órákig meséltük kalandjainkat. Nem azt, amit idiótábbnál idiótább filmekben láttunk, hanem saját élményeinket, amiket akár télen, akár nyáron megéltünk.
Bezzeg a mi időnkben! – mondanám, de visszafogom magam. Én is utáltam, amikor ezt mondták „okos öregek”. Meg aztán eszembe jut: annyira mégsem vagyok még vén, hogy emlékeimből építsek magamnak és az utókornak katedrálist. Meg hát tudom, nagyot változott a világ: ami volt, már nincs, ami ma van, az hamarosan nem lesz többé, és nem is keresem a tavalyi hó nyomát. Így forog körbe a világegyetemen, mi pedig a kispadról nézzük a váltakozó korok forgatagát.
Ám néha mégis megcsap a hátam mögött hagyott évek szele. Bár ugyanott lakom most is, ahol fél évszázaddal ezelőtt kergettem az álmokat meg a lányokat, és szánkóval vagy rögtönzött sítalpon ereszkedtem alá utcánk hótól fedett macskakövein, a meredek ma már nem tűnik annyira meredeknek, a gyerekek sem annyira soknak és vidámnak, és a hó sem omlik a háztetőről a nyakunkba.