Nemzete és szülőföldje szeretete köszön vissza a munkáiban – Brittich Erzsébet, Simonyifalva sokoldalú művésze

Általában olyankor, amikor fizikai munkát végeztem, amire nem kellett odafigyelni, például kimentem Simonyifalván a kertbe kapálni, és akkor jöttek a mondatok…

– Az Egyedül című regény egy család munkás hétköznapjai, boldogulás-keresése révén mutatja be Simonyifalva történetét, tehát irodalmi igényességgel megírt helytörténetnek vagy monográfiának is tekinthetjük, mert konkrét eseményekre, talán még valós személyekre is ráismerhet az olvasók egy része.

– Konkrét személyek az első világháborús elesettekről és hadifoglyokról szóló részben írtam. Megemlítve az elhunyt katonáknak a családját is, hogy hány gyermekkel maradt itt az özvegy feleség, és mekkorák voltak a gyermekek.

– Az ön családja is elszenvedője volt a világháborúknak, voltak férfitagok a családból, akiket elvittek a frontra?

– Hát persze, hogy voltak, de szerencsére mind visszatértek.

– Mit jelent Simonyifalva az ön számára?

– Ott születtem, ott jártam iskolába, majd később ott tanítottam… Bár nem mondhatom azt, hogy én olyan nagyon-nagyon jól ismerek ott mindent és mindenkit, de sok élményem odafűz, és nagyon fontos számomra a szülőfalum.

– A családi környezet hatással volt arra, hogy a képzőművészet és az irodalom felé forduljon később?

– Biztos, hogy volt köze hozzá a családomnak is, mert mindkét részről voltak nagyon ügyes rajzolók, de senki nem indult el ezen a pályán.

Ezt akkor tudtam meg, amikor már az unokáinak, az én gyerekeimnek mesélt. „Megrendelték”, hogy mit meséljen, és órák teltek el s még mindig tudott mesélni nekik. Gyerekkoromban sokat rajzolgattam, meg olvasgattam. Ötéves koromban megtanultam olvasni, amikor a kisebbik bátyám szemben ült velem, és tanult olvasni, én meg felkönyököltem az asztalra, és figyeltem, ahogy mutatta az ujjával. Közben pedig megtanultam olvasni a betűket fejjel lefelé… Mindig szerettem tanulni, tehát nagy érzékenységgel közeledtem a könyvek felé, de a tudományos ismereteket is nagyon szerettem. Nagyon értelmes emberek voltak a szüleim, csak hát a gyerekkoruk a nagy gazdasági válsággal kezdődött, aztán a második világháborúval folytatódott…

Tehát kitűnő memóriájuk volt mind a kettőjüknek, anyám emellett kitűnő matekos is volt. Ez akkor bizonyosodott be, amikor az idősebbik bátyámnak kellett számtanból segítsen, holott ő nem is tanult algebrát meg ilyesmiket. Este nem feküdt le addig, amíg meg nem oldotta, és akkor reggel szólt neki, hogy na, gyere, mert ezt így kell megcsinálni. Egyébként én is kitűnő matekos voltam.

– A 20. század nagy megpróbáltatásokat hozott Európának ezen a részén is. A második világháborút követően pedig, még a kollektivizálás és az államosítás előtt, Simonyifalvát egy másik nagy csapás érte: 1945 januárjában a szovjetek a német származású, vagy csak német nevű embereket elvitték „egy kis munkára”, 59 személy közül 13-an nem is tértek vissza a kényszermunkatáborokból. Az ön gyerekkorában ennek az emléke, a traumája mennyire élt a helybeliekben?

– A trauma élt, de nem beszélt róla senki. Merthogy nem volt szabad beszélni róla. De azért mégiscsak mondták, hogy ez is volt Oroszországban, az is volt Oroszországban, illetve hát Ukrajnában, ami a Szovjetunióhoz tartozott akkor. A legtöbben Krivoj Rogban voltak, néhányan a Donbászban is, és Szibériába is eljutott három fiú, mert annyira éhesek voltak, hogy kukoricát loptak.

Ebben a családunk is érintett volt, mert apámnak három testvére volt kint és anyai részről is deportáltak unokatestvéreket. Döbbenet volt, amikor apám idősebbik nővére elmesélte nekem, hogy az egyik öccse, aki kint volt, vérhasban megbetegedett, és azt hitték, hogy ő is meghalt. Kivitték a gödör mellé, ami egy tömegsír volt, és meszet szórtak rájuk, de akkor felnyöszörgött. Erre ott hagyták a gödör mellett. És ő három hétig ott volt kint, a gödör mellett, füvet evett, hogy életben maradjon.

Ezt elmesélte az idősebbik nővérének, ő pedig elmondta nekem a halála előtt néhány évvel, amikor 14-15 éves lehettem. Akkor éreztem a döbbenetet először, és még mindig jelennek meg verseim a Gulag-világról, néha azokról is, akik bizonyos csoda folytán, és a bátorságuknak köszönhetően megúszták ezt. Ezekből a versekből és balladákból egy kötetet készülök kiadni, valamikor idén tavasszal.

– Simonyifalván emlékművük is van a deportáltaknak, ehhez készített ön egy kopjafa-kompozíciót. Milyen érzés volt a szülőfalujában elkészíteni egy ilyen emlékművet, hiszen ismerte az áldozatokat vagy a leszármazottakat?

– 2007 őszén, tél elején egykori kolléganőm és tanítónő Simonyifalván, Grünwald Ilona mondta azt, hogy: „Eli, összegyűjtöttem a deportáltak névsorát.” Az még akkor nem volt teljes, mert még kétszer-háromszor összehívtuk a faluban az embereket, akiket érdekelt a téma, vagy érintettek voltak, hogy kiről tudnak még. Ő mondta: „Én összegyűjtöttem, te majd megfaragod.”

– Nagyon jó, hogy erre felhívta a figyelmet, mert immár én is, meg bizonyára sokan, akik olvassák ezt az interjút, teljesen más szemmel nézik majd ezt az emlékművet, hiszen ezekre a motívumokra, ezeknek a szimbolisztikájára eddig talán nem is figyeltek fel vagy nem értették.

– Lehet. Én kutattam ezeknek a szimbolisztikáját, és érdekes módon a legtöbb nyelvterületen a tulipán mindig nőt jelent, a szív pedig férfit. Ebből kiindulva alkottam meg a nyolc férfinak és az öt nőnek az emlékoszlopát.

Linóban egyébként templomokat, portrékat, tájképeket és ex libriseket készítek.

– Hogyan készül a linómetszet?

– Technikailag „ikertestvére” a fametszetnek. Ez azt jelenti, hogy elkészül egy magas nyomásra készített dúc. Elkészítem először is a vázlatot, a rajzot, hogyan lesz elhelyezve a linóleumon, és ráviszem a rajz tükörképét. Hogyha van felirat, azt is tükörírással kell felírni. Negatívot vések, vagyis, amit kivések, az lesz fehér, és amit ott hagyok, arra kerül rá a nyomdafesték. Én fekete nyomdafestékkel dolgozom általában, vannak azért színes munkáim is, de 95 százalékuk fekete-fehér. Egy kis nyomdafestéket széthengerelek nagyon vékonyan egy üveglapra, és az üveglapról gumihenger segítségével átviszem a linódúcra. Tehát lenyomatokat készítek.

Ez harminc évvel ezelőtt volt, illetve most már harminc és fél. Azt mondtam, hogy nem ijedek meg a saját betegségemtől, diagnózisomtól, s hogy annyi van még hátra, amennyi, de akkor most már azt csinálom, amit mindig is szerettem volna.

– Sokan mondják, hogy a művészet egyfajta terápia is. Megerősíti ezt?

– Persze. Segített. Mindenkinek ajánlom.

– Hogyan lehet ezt elfogadni, feldolgozni és túllépni rajta?

– Úgy álltam hozzá: ez van. Igyekszem nem tragikusan felfogni a dolgokat, hanem azt mondom, hogy ez ismét egy gödör, amibe beleestél vagy belelöktek – mindegy, de ki kell mászni belőle és fel kell egyenesedni. Eddig, hál' Istennek mindig sikerült!

A lányom ötödikes volt, és egyszer csak hallom, hogy biflázza szerencsétlen azt, hogy „plante monocotiledonate, plante dicotiledonate”. Mit tanul ez a gyerek?! És akkor utána megbeszéltük, hogy ennek magyarul úgy mondják, hogy: egyszikűek meg kétszikűek. 1989-ben én az 5–8. osztályban helyettesítettem, s az igazgatónő – egy román, akit odatettek – azt mondta, hogy felszámolja az én posztomat. Átmentem Bélzeréndre s ott tanítottam 1–4. osztályban: tizenhárom gyerek egy összevont csoportban, de nagyon aranyosak voltak. Mire jött szeptember 15., a tanévkezdés napja, mégiscsak kellett földrajz-történelem szakos tanár Simonyiban, és akkor hoztak oda valakit, egy románt.

Abban az időben már csak a magyarórára, a matek-fizikára és a testnevelés órára ment be magyar anyanyelvű tanár. Aztán persze átjött a rendszerváltás, engem visszahívtak, és sikerült megoldani azt, hogy mindent, amit magyarul kell tanulni, anyanyelvükön tanulhassák a gyerekek.

Az impériumváltás ingoványos terület, nagyon gondolkodóba ejt, de akkor is meg kell írni szerintem. És akkor ott a gazdasági válság, a második világháború, össze kell szedni a világháborúban elesett emberek és a hadifoglyok neveit, utána azt, hogy 1945-ben kiket és hányat vittek el a Szovjetunióba, és amikor ők visszatérnek, akkor lesz vége. Ezt szeretném, ha Isten segít és ad nekem erőt, időt, és mindent, ami kell ahhoz, hogy megszülessen egy újabb regény.

Brittich Erzsébet

• 1953-ban született Simonyifalván, tanulmányait a helyi általános iskolában (1968), a nagyváradi Alexandru Moghioroș – ma Ady Endre – Líceumban végezte (1975); 1983-ban befejezte az Aradi Művészeti Népiskola festészeti szakát, 2006-ban a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz és művészettörténeti szakát.
• Több tucatnyi egyéni és csoportos kiállításon jelentek meg képzőművészeti alkotásai, Románián és Magyarországon kívül Ázsiában és a tengerentúlon is. Alkotásai megtalálhatók magángyűjteményekben és köztereken, középületeken, illetve folyóiratok, antológiák, könyvek illusztrációiként.
• Versei, elbeszélései, esszéi és monográfiái 1986-tól jelennek meg különböző erdélyi lapokban, 2002 óta magyarországi folyóiratokban is. 2014-ben Seregély az almafán címmel verseskötete, 2023-ban Egyedül címmel regénye jelent meg, ezek mellett több monográfia és album szerzője.
• 2012-ben az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díját, 2018-ban az Irodalmi Jelen díját vehette át képzőművészeti, illetve irodalmi tevékenysége elismeréseként.

korábban írtuk

Deportáltakra emlékeztek: nyolcgyerekes apa, gyűrűs menyasszony is áldozata lett a szovjet lágereknek

1945 januárjában közel 75 ezer német származású személyt deportáltak a Szovjetunióba Erdély, a Partium és a Bánság különböző településeiről. Az Arad megyei Simonyifalváról 59 lakost vittek el, közül 13-an sosem tértek vissza a lágerekből.