Deportáltakra emlékeztek: nyolcgyerekes apa, gyűrűs menyasszony is áldozata lett a szovjet lágereknek

Itt helyezték el a tisztelet virágait és gyújtották meg a kegyelet mécseseit vasárnap.

Szörnyű megaláztatásokat szenvedtek el a deportáltak

„Már az Ószövetség is arra int, arra buzdít, hogy szent és üdvös dolog imádkozni azokért, akik elestek, akik már az örökkévalóságban vannak” – szólított imára Kapor János plébános, ami után a jelenlévők magyarul és németül mondták el a Miatyánkot. Ezután Brittich Erzsébet rövid beszédében felelevenítette: a simonyifalvi deportáltak öt különböző lágerben teljesítettek munkaszolgálatot Ukrajnától Szibériáig, a nők Krivoj Rogban (Krivij Rih) voltak együtt. Elcsukló hangon idézte fel, hogy az emlékmű közel húsz évvel ezelőtti felavatásakor hallotta az egyik túlélőt, Cseh Annát, amint a Duna TV-nek nyilatkozott, s azt mondta:

Brittich Erzsébet – akinek három nagybátyja járta meg a Gulagot – az elmúlt években prózában és versben is megörökítette a történteket, túlélők és azok leszármazottainak elbeszélései nyomán. „Rendkívül megalázó volt, amit a nap minden percében el kellett viselniük három és fél éven keresztül” – mondta, majd felolvasta a Nők a kényszermunkán című versét.

A megemlékezés végén a hozzátartozók, Pallagi Máté RMDSZ-es polgármester és az önkormányzat képviselői, a Simonyi Imre Általános Iskola és a helyi RMDSZ képviselői helyezték el az emlékezés koszorúit.

– fejtette ki a rendezvény végén Deák Bálint evangélikus lelkész.

„Gondolkozzunk el azon, hogy csak azért, mert németek voltak, kényszermunkára vitték őket. Ilyesmi ne történjen meg többé, tehát senkit ne diszkrimináljanak azért, mert valamelyik nemzetiséghez tartozik. A másik tanulság az, amit Isten ma is tanított nekünk: mennyire fontos, hogy úgy tekintsünk a másikra, hogy ő is ember, ő is Isten teremtménye, ő is olyan személy, akire bármikor lehet számítani, így testvérként tekintsek rá, mert Isten így teremtett mindannyiunkat” – nyilatkozta a Krónikának Deák Bálint.

Brittich Erzsébet szerint az emlékmű megalkotásával az volt az egyik céljuk, hogy a leszármazottaknak, hozzátartozóknak legyen, hol emlékezniük mindenszentekkor vagy halottak napján, születés- vagy névnapkor, hiszen a lágerekben meghaltak végső nyughelye nem ismert.

„Ide hozhatnak egy csokor virágot az emlékoszlopok tövébe, gyújthatnak egy mécsest is. Másrészt az is fontos volt, hogy tudjon a falu is erről, mivel nekik nem volt szabad beszélni az ott történtekről.

Én is gyerekkoromban csak úgy néha hallottam, hogy ez kint volt Oroszországban, az kint volt Ukrajnában, az kint volt Szibériában. De hogy miért és hogyan vitték el őket, azt nem, ezt csak úgy suttogva mondták el. És azt is hallottuk, hogy sokan meghaltak. Például Bablina Sanyi másfél éves volt, amikor az édesanyját elvitték, és aztán soha többé nem látta, mert meghalt ott kint. Vagy fiatal lány: Fassel Marika gyűrűs mennyasszony volt, és az esküvő előtt elvitték. Volt közöttük nyolcgyermekes apuka is, aki meghalt a legnagyobb fiával együtt. Ilyen tragédiák voltak. Öt nő és nyolc férfi soha nem tért haza” – sorolta a Krónikának.

Soha el nem múló trauma

A 13 emlékoszlopra – a művész hangsúlyozta, hogy nem kopjafák – életfamotívumokat faragott Brittich Erzsébet, emellett a felekezeti hovatartozás jelképe is megtalálható rajtuk; zömmel római katolikusok voltak, illetve egy-egy evangélikus és református volt az elhunytak között. Kérdésünkre, hogy a túlélők, valamint a faluközösség utóbb fel tudta-e dolgozni a traumát, Brittich Erzésben úgy felelt:

A nagymama nem sokat mesélt, mert én még kisgyerek voltam, viszont az anyámmal, aki kilencven éves, még most is sűrűn megbeszéljük azt az időszakokat, sok mindenre emlékszik. Tőle próbálok meg megtudni egyet s mást, és gyakran beszélünk róla, főleg most, hogy ilyen aktuális ez helyzet az ukrajnai háború miatt. A Jóisten őrízzen meg attól mindenkit, hogy visszatérjenek azok az idők” – mondta.

A Körös-köz egykori központja, Simonyifalva

Simonyifalva Arad megye északi részén, a Fekete- és a Fehér-Körös között, a Tőztől keletre fekvő telepesfalu, báró Simonyi Lajos, „a legvitézebb huszárnak” tartott Simonyi óbester, Simonyi József császári-királyi ezredes fia alapította a 19. század második felében. Régészeti és okleveles források szerint a térség több ezer éve lakott, de a tatárjárás idején elnéptelenedett.

1906–1919 között keskeny nyomtávú vasút kötötte össze a 42 kilométerre fekvő Gyulával, ami fellendítette a térség gazdaságát, de az első világháborút követő határmódosítás a kisvonat felszámolását is jelentette.