Könczei Soma két tehetséges játékosával a magyarfenesi focipályán
Fotó: Facebook/Konczei Soma
A másfél évtizede indult Dribli focisuli ma már több száz gyereket mozgat meg Kolozsváron, miközben a tömegsport és a tehetséggondozás egyszerre határozza meg a működését. Könczei Soma szerint – aki földrajztanárként indult, de végül a futballpályán találta meg igazi hivatását – a foci nemcsak a pályán elért eredményekről szól: legalább ilyen fontos a közösségépítés, a küzdőszellem és az, hogy a gyerekek megtanuljanak helytállni a valódi élet kihívásaiban is.
2026. április 11., 18:042026. április 11., 18:04
– Az első szerelemre mindenki emlékszik. Nálad ez – ha jól tudom – a foci volt, miközben földrajzzal is foglalkoztál. Hogyan lesz egy földrajztanárból fociedző?
– Valahogy pont úgy, ahogy mondtad: az első szerelem mindig a legerősebb. Amikor egyszer kaptam egy ajánlatot Budapesten a Baráti Bőrlabda FC részéről, nem sokat gondolkodtam rajta – azt mondtam, próbáljuk ki. Kiderült, hogy működik a dolog, megtaláltam benne a helyemet, és végül ott is ragadtam. Azóta pedig folyamatosan ezzel foglalkozom – most már húsz éve.
– Hogyan született meg a focisuli ötlete?
– Amikor hazaköltözésre készültem, tulajdonképpen a Baráti Bőrlabda működése inspirált. Ott egy tömegsport-alapú kiválasztási rendszer működik, és ez megtetszett. Itt,
Ma már úgy gondolom, a mozgás talán az egyetlen dolog az egészségünkkel kapcsolatban, amit valóban mi magunk tudunk irányítani. Sok minden más nem rajtunk múlik: hogy mennyire tiszta a levegő a városban, mennyit tudunk aludni, mennyire egészséges ételekhez jutunk, vagy mennyire stresszes az életünk. A mozgás viszont az a terület, ahol eldönthetjük, mennyi időt szánunk rá. Ha ezt valaki gyerekkorban nem szokja meg, felnőttként már nehéz elkezdeni. Ezért tartom rendkívül fontosnak, hogy a gyerekek rendszeresen sportoljanak – és ehhez a tömegsport a kulcs. Nem csak azoknak kell lehetőséget adni, akik kiemelkedően tehetségesek. Bármilyen sportról beszélhetünk: ha valaki nem úszik rekordidőt, attól még járjon úszni; ha nem különösebben ügyes teniszező, attól még játsszon. A foci ebből a szempontból különösen jó, mert rendkívül egyszerű. Sok sporthoz speciális körülmények kellenek – például víz, jég vagy pálya –, a focinál viszont elég két kapu, vagy akár néhány ledobott póló. Ha nagyjából azonos szinten játszanak a gyerekek, már élvezni is tudják. Valószínűleg ezért lett a világ legnépszerűbb sportja, és ezért kiváló eszköz a tömegsport számára. Ez volt számunkra a kiindulópont 2011-ben. Egy évvel később megalakult a kiemelt csoport is, és azóta a tömegsport és a tehetséggondozás párhuzamosan működik.
– Miért lett az egyesület neve Dribli?
– Több ötlet is felmerült, barátokkal ötletbörzét tartottunk. Végül Könczey Elemér dobta be azt az ötletet, hogy keressünk egy sportszakszót, amelyből nevet lehet formálni. Elkezdtünk gondolkodni különböző technikai elemekben, és így jutottunk el a cselezéshez. Ebből alakult ki a „Dribli”, ami hangzásra is jól működött névként, és mindenkinek megtetszett. Az is mellette szólt, hogy tulajdonképpen minden nyelven érthető, ezért ebből lett végül a Dribli.
– Hogyan fogadták az induláskor az ötletet?
– Amikor azt mondtam, hogy magyar focisuliban gondolkodom, többen figyelmeztettek, hogy vajon mit szólnak majd a románok. Ez nekem kicsit furcsa volt, mert 2011-ben már nem gondoltam volna, hogy ez még kérdés lehet. Én úgy voltam vele: nekik is vannak focisulijaik, mi pedig létrehozzuk a sajátunkat.
Azóta viszont mindenki látja, hogy sok minden megváltozott: ha megnézzük a magyar és a román játékosok helyzetét az élbajnokságokban, vagy a klubcsapatok nemzetközi szereplését, sok szempontból megfordult a helyzet. Én mindenesetre hittem benne, és ebben sokat segített az a bizonyos „első szerelem”, a foci. Pár év alatt pedig kiderült, hogy működhet a dolog.
– Körülbelül hány gyerek fordult meg az elmúlt másfél évtizedben a Dribliben?
– Amikor a honlapot készítettük, akkor számoltunk utána, és nagyjából hétszáz körül volt azoknak a gyerekeknek a száma, akik addig megfordultak nálunk. Azóta eltelt néhány év, úgyhogy most már biztosan nyolcszáz fölött járunk, és lehet, hogy a kilencszázat is közelítjük. A tömegsportban nagy a fluktuáció: van, aki hosszabb ideig marad, más csak néhány hónapra jön, majd abbahagyja vagy más sportot választ. A kiemelt csoportokban könnyebb követni a létszámot, mert ott a gyerekek általában több évig nálunk játszanak. De összességében biztosan bőven nyolcszáz fölött van azok száma, akik a kezdetek óta megfordultak nálunk.
– Jelenleg hány csoportban zajlanak az edzések? Hány gyerek jár most a Driblibe?
– Két részre oszlik a rendszer: van a tömegsport és a kiemelt, versenyzői csoport. A tömegsportban négy csoportunk működik, általában óvodától negyedik–ötödik osztályos korig. A kiemelt csoportoknál három korosztály van: egy U9-es, egy U11-es és egy U14-es csapat. Az U14-es korosztály már nagypályán játszik. Jelenleg négy edző dolgozik nálunk, és közülük az egyik kapusedző.
– Ha már szóba került az U betű: a kolozsvári U ellen is játszottatok, sőt úgy hallottam, meg is vertétek őket.
– A mostani bajnokságban már lejátszottuk a mérkőzéseinket velük: egy győzelem és egy vereség a mérleg. Ha viszont az elmúlt hat találkozót nézzük, akkor négy győzelmünk és két vereségünk van a FC Universitatea ellen a 2012–2013-as korosztállyal. Ez kifejezetten erős nemzedék nálunk, amire nagyon büszkék vagyunk.
Az viszont jó példa arra, hová lehet eljutni. Az elmúlt két szezonban például harmadik helyen végeztünk a bajnokságban e korosztállyal.
Fotó: Facebook/Konczei Soma
– Hol tartjátok az edzéseket? Megfelelő az infrastruktúra?
– Az infrastruktúra sajnos problémás, Kolozsváron nehéz pályát találni. Kispályából sok van, de az U11-es korosztálytól már nagypályán, keresztben játszanak a gyerekek, abból viszont nagyon kevés áll rendelkezésre, miközben sok csapat működik a városban – nagyjából tizenöt–húsz.
Amikor például a 2009-es korosztályunk befejezte az utánpótlást, a játékosok át tudtak menni oda. Ott jelenleg U17-es csapat működik, de a terv az, hogy idővel a felnőtt csapatba is beépüljenek. Így végre megoldódott egy régi kérdésünk: mi történik azokkal a játékosokkal, akik „kinövik” az utánpótlást.
A legtehetségesebbek esetében természetesen továbbra is az a cél, hogy profi klubokhoz kerüljenek. Már vannak jó példák is: Keszler-Nagy Roland Tatabányán, Szatmári Gergő pedig Gyulán játszik, és már közel vannak a profi futballhoz. De a többség később tanulni fog vagy dolgozni, és számukra az a fontos, hogy amatőr szinten továbbra is futballozhassanak. Ebben segít ez az együttműködés is. Az edzések másik része a Fellegvár sportbázisán zajlik, ahol van egy jó hangulatú pálya és egy nagypálya is, bár azt más csapatokkal meg kell osztani. A többi edzést pedig kispályákon oldjuk meg.
– A többi kolozsvári román klub hogyan viszonyul hozzátok, mint magyar csapathoz?
– Érdekes a helyzet. Sokan – néha én is – úgy gondolják, hogy a 21. században ezeknek a kérdéseknek már nem kellene problémát jelenteniük. És a mindennapokban általában valóban nem is jelentenek. Ahogy jöttek az eredmények, minket is egyre inkább elfogadtak, és úgy érzem, szakmailag sikerült kivívnunk a tiszteletet. Ugyanakkor egy bajnokságon belül szinte mindig akad egy-két mérkőzés, ahol feszültség alakul ki. Előfordult már minden, a „bozgorozástól” kezdve különböző megjegyzésekig. Vannak olyan csapatok, amelyekhez már úgy megyünk, hogy számítunk egy kicsit magyarellenes hangulatra. Ez persze sokszor személyiség kérdése is. Engem inkább feltüzel egy ilyen helyzet – ilyenkor még inkább nyerni akarok.
Ugyanakkor azt látom, hogy a kolozsvári magyar közösség egy része még mindig nagyon óvatos: sokszor inkább visszahúzódik, nehogy konfliktus legyen. Ilyenkor a tudás is háttérbe szorul, és előfordul, hogy a csapat inkább elengedi a mérkőzést. Ez számomra mindig fájó pont. Nem könnyű ezen változtatni, mert sokszor a felnőttek fejében kellene először rendet tenni, hogy egy ilyen helyzetet természetesen kezeljenek. Amikor viszont sikerül helytállni vagy győzni egy ilyen hangulatú meccsen, az hatalmas pluszt ad a gyerekeknek. Az ilyen példákat mindig kiemeljük: ha valaki nem fél, és vállalja a kihívást, akkor eredményt is lehet elérni.
– Milyen tulajdonságokat kerestek leginkább egy fiatal játékosban, amikor kiválasztjátok?
– Az egyik legfontosabb dolog a hozzáállás. Jó, ha van egy kis „csibészség” a gyerekben, egyfajta vagányság, hogy merjen beleállni a helyzetekbe. A mai világban a gyerekek sokszor túlságosan védett környezetben nőnek fel. Most például végre volt egy igazi havas telünk, és mondtam a gyerekeknek, milyen jó nekik, hogy hógolyózhatnak. Erre az volt a válasz, hogy az nem lehet, mert balesetveszélyes. A gyerekeket sokszor annyira féltik, hogy aki nem sportol rendszeresen, az szinte nem is találkozik a valósággal: minden virtuális, minden korlátozott.
A pályán viszont teljesen más helyzetekkel kell szembenézni. Ott van kontaktus, van verseny, néha keményebb szituációk is. Az a kérdés, hogy egy gyerek mennyire tud ezekbe beleállni, mennyire akar küzdeni. Ezeket a tulajdonságokat nehéz tanítani. Régen sokszor hallottuk azokat a történeteket, hogy valaki a favelákból indul, és világsztár lesz. Európában ma már egészen más a helyzet.
Amikor a Driblit elindítottam, Magyarországon már elterjedt az a szemlélet, hogy az utánpótlásban nem az eredmény a legfontosabb. Itt viszont akkor még nagyon eredménycentrikus volt a rendszer. Azóta itt is próbáltak változtatni, de néha úgy érzem, átestek a ló túloldalára. Például vannak tornák, ahol nincs hivatalos tabella, mindenki érmet kap, függetlenül az eredménytől. Szerintem a helyes megközelítés az lenne, hogy a gyerekeket a lehető legmagasabb szintre próbáljuk felkészíteni – függetlenül attól, hogy éppen nyernek vagy veszítenek. Ha viszont mindenki ugyanazt a jutalmat kapja, akkor a küzdés értéke is csökken. Ezért nálunk nagyon felértékelődtek bizonyos tulajdonságok: az akaraterő, a küzdeni tudás, az a bizonyos „csibészség”. Ezeket nehéz megtanítani, inkább a személyiség részei. Természetesen a szakmai szempontok is fontosak. Legyen okos játékos, mert a futballt nagyrészt fejben játsszák. Legyen technikailag ügyes, hiszen a lábbal kell végrehajtani azt, amit fejben kitalál. És persze fontos a gyorsaság is. A többit – amennyire lehet – igyekszünk megtanítani.
Könczei Soma szerint több mint 800 gyerek fordult meg eddig a Dribliben
– A Driblinek saját pólói vannak, rendszeresen jelen vagytok a kolozsvári magyar napokon, közéleti focikupát is szerveztek. Úgy tűnik, a focisuli túlmutat a sporton, és közösséget is épít. Tudatos cél ez?
– Igen, teljes mértékben. Sokat beszéltünk az eredményekről és a szakmai fejlődésről, és ezek valóban fontosak. De talán még fontosabb a közösségépítés. Amikor az utcán szembejön velem valaki egy driblis pólóban, az mindig jó érzés. Szeretnénk egyfajta identitást adni a gyerekeknek és a családoknak, és úgy érzem, ez lassan kezd kialakulni. Talán még fontosabb az is, hogyan viszonyul hozzánk a magyar közösség. Amikor az ötödik vagy akár a tizedik születésnapunkat ünnepeltük, még kevésbé voltunk benne a köztudatban Kolozsváron. Ez olyan város, ahol első ligás csapatok is vannak, ezért sok ember identitása inkább azokhoz a klubokhoz kötődik. Most viszont kezd változni a helyzet. Az eredmények – például amikor olyan klubokat sikerül legyőzni, mint az Universitatea, a CFR vagy a Viitorul – segítenek abban, hogy komolyabban vegyenek minket. És ilyenkor könnyebb elmagyarázni azt is, hogy a legfontosabb mégsem az eredmény, hanem a képzés és a közösség. Ha van siker is mögötte, akkor az emberek jobban elhiszik, hogy valóban hosszú távon gondolkodunk.
– Gergely Balázs nemrég a kolozsvári magyar sportbázis létrehozását javasolta. Mi a véleményed erről?
– Teljes mértékben támogatom az ötletet. Romániában általában a sporthoz való hozzáállás nagyon alacsony, és a magyar közösségen belül még rosszabb a helyzet. Ez részben a régi kommunista örökségből fakad: a hangsúly sok helyen a tanuláson van, és a sport gyakran csak másodlagos.
Angolszász példákból látszik, hogy az iskolai sportegyesületek milyen szintű támogatást adnak, és szerintem a magyar közösségnek nagy szerepe lehet ebben. A sport nemcsak fizikai képességeket ad, hanem identitást is. Ha a gyerekek egy erős közösségben nőnek fel, kevésbé ijednek meg a valós élet kihívásaitól, és tudják kezelni a konfliktusokat. Ha létrejönne egy sportbázis, az minden sportágban erősíthetné a magyar csapatokat. Én csak támogatni tudom ezt a kezdeményezést.
Fotó: Facebook/Konczei Soma
– Mi az a pillanat a Dribli életéből, amelyre a legbüszkébb vagy?
Azóta az a gyerek, aki kivédte a 11-est, már edzőként is dolgozott a Driblinél, és mostanra már a harmadik korábbi játékosunk lett, aki visszatért edzőként. Ezek a pillanatok különösen büszkévé tesznek, mert nemcsak a sporteredmény számít, hanem a közösség: amikor az edzők és volt játékosok újra együtt fociznak, amikor barátságok születnek, és a régi driblis társaságok együtt járnak nyaralni, ez igazán értékes. A közösségépítés, az összetartás számomra mindig fontosabb, mint a puszta eredmények.
– Hogyan változott a gyerekek sporthoz való hozzáállása az elmúlt másfél évtizedben?
– Szakmailag és játékban jelentős fejlődés történt: a létszámot stabilan 150–200 fő körül tartjuk. Ugyanakkor a gyerekek sporthoz és mozgáshoz való hozzáállása sajnos nem fejlődik, sőt bizonyos szempontból romlik. Ezt nemcsak én tapasztalom, hanem testnevelőkkel és más szakemberekkel is beszéltem. Sok gyerek koordinációs problémákkal küzd, és a mozgás iránti motiváció gyengébb, mint korábban. Összességében tehát a helyzet kettős: a szakmai színvonal emelkedik, a fizikai és mentális hozzáállás viszont kihívást jelent.
– Mikor lesz a 15 éves évforduló?
– A foci szezon nem január–december, hanem augusztus 1-től június 30-ig tart, így a 15. szezonunk a következő június 30-án ér véget. Gyakran november 3-ára szoktuk tenni az ünnepet, mert ekkor volt az első edzés 2011-ben. Tervezünk egy eseménysorozatot, amelybe a régi és a jelenlegi gyerekeket, valamint a kollégákat is bevonjuk, valamikor nyáron kezdve, és november 3-án is adunk hangot az ünneplésnek.
– Mit jelent számodra a Dribli?
Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a Dribli számomra nem csupán sport: közösség és identitás.
Nem csak a foci, hanem az együttműködés, a közös élmények és a magyar közösséghez való tartozás adja a valódi értékét.
Ha ma kellene leírnom, néhány szóban mondanám: csak együtt, közösség, identitás.
Több mint 700 magyar gyermek fordult meg a fennállása 10. évfordulóját ünneplő kolozsvári Dribli Erdélyi Gyerekfoci Klubban, és sportolhatott anyanyelvi közegben, de ennél is több fiatalt egyengetnének az egészséges életmódra a következő évtizedben.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.
Legyen szó képzőművészetről vagy irodalomról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, az irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélők közösségi traumája.
A reformáció genfi emlékművétől kőhajításnyira fekvő gyülekezeti házban ma is hangzik a magyar ige. A svájci városban Dániel Levente erdélyi ösztöndíjasként szolgál, amely a magyar diaszpóra számára egyszerre lelki otthon, kulturális kapaszkod&oac
Nem csak a román társadalom, hanem az erdélyi magyarság egy része is elégedetlen az RMDSZ támogatását is élvező kormány munkájával, egyre többen bírálják a megszorító intézkedéseket. Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökét kérdeztük.
Az európai nemzetek lélekszáma évről évre csökken, a népességfogyás jelensége alól nem kivétel a magyarság sem. Lengyelné Püsök Sarolta református lelkésszel, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével készült interjúnkban a kiváltó okokat vettük számba.
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!