A lényegest a fontostól – Dr. Sárosi Arthur a folyamatosan bővülő diakónia elmúlt évtizedeiről

Kezdetben holland mintát követtünk, később pedig egyre inkább a német diakóniai modell vált meghatározóvá. A nevet és a ma is használt jelképet is az ő engedélyükkel vettük át.

– Most a Zambilei utcai ingatlanban beszélgetünk, ahol minden elkezdődött. Hogyan került az egyház tulajdonába az épület, és hol indult a munka?

– Két külön ingatlanról van szó. Az egyik telket és épületet az egyházkerület számára egy holland segélyszervezet vásárolta meg – ott indult el az otthoni betegápolás. Ott lakott az a két holland nővér is, aki megszervezte a munkát. Az az épület, ahol most beszélgetünk, később került a DKA tulajdonába, hogy saját székhelyünk legyen.

– Mennyire volt nehéz a szervezés és a működés az akkori politikai és közigazgatási környezetben?

– Nagyon nehéz volt, mert szinte minden ismeretlen volt. Az otthoni betegápolást például a román törvénykezés nem ismerte: csak rendelőhöz kötött orvosi tevékenységet fogadott el. Az egyháznak pedig meg kellett tanulnia alkalmazkodni az állami szabályozáshoz. Hosszú időbe telt, amíg sikerült olyan jogi keretet találni, amelyben működni tudtunk: először rendelőket engedélyeztettünk, és ezek keretében végeztük a betegápolást, később pedig külön is elismerték ezt a tevékenységet.

Ugyanakkor összességében nem mondhatom, hogy olyan mértékű hátrányos megkülönböztetés ért volna, ami ellehetetlenítette volna a munkánkat.

– Milyen szolgáltatásokkal indult a diakónia?

– Az otthoni betegápolással. Orvosok és nővérek jártak ki azokhoz a betegekhez, akik nem tudtak eljutni rendelőbe – főként ágyhoz kötött vagy nehezen mozgó emberekhez. Kezelést, gyógyszereket és segédeszközöket biztosítottunk számukra.

– Mi volt a szerepe az induláskor?

– A szakmai irányítás és a szervezés, valamint az, hogy törvényes keretek között, biztonságosan működjünk. Emellett az anyagi háttér megteremtése is feladatom volt, különösen azután, hogy a holland támogatás megszűnt.

– Mikor és hogyan jött létre a Diakónia Keresztyén Alapítvány?

– Kezdetben a diakóniai munka az egyházkerület keretében zajlott, de a jogi és támogatási nehézségek miatt szükség volt egy önálló szervezeti formára. Így jött létre az alapítvány 2001-ben, amelyet az erdélyi egyházkerület alapított. Ez lehetővé tette, hogy állami támogatásokra is pályázzunk, amely a működés szempontjából kulcsfontosságú volt – és ma is az egyik fő támogatási pillér.

– Mikor jött létre a Jó Testvér Idősotthon?

– 2001-ben nyitottuk meg.

– Mikor kezdett bővülni a diakóniai munka?

– Gyakorlatilag 2001-től folyamatosan. Öt évvel az alapítvány kolozsvári megalakulása után megnyílt a szászrégeni és a sepsiszentgyörgyi központ, és ezzel párhuzamosan a diakóniai munka elkezdett Erdély-szerte terjedni. Azóta folyamatosan bővül, hiszen egészen a mai napig nyílnak ilyen központok, amelyeket filiáknak nevezünk. Jelenleg már tíz működik, és ezek mindegyike a saját régiójában további munkapontokat hozott létre. Én elsősorban Kolozsvárról tudok beszélni, hiszen ez tartozott hozzám: megyei szinten mi is létrehoztunk otthoni betegápolási munkapontokat. Ezek többnyire községi szinten működtek, ahol az önkormányzatok is beszálltak a finanszírozásba, a helyi gyülekezetek vagy az önkormányzat pedig biztosította a működéshez szükséges helyiséget, ami az engedélyeztetés feltétele volt. Emellett elindítottuk a szociális gyermekprogramokat is, amelyek szintén fokozatosan bővültek. Az első ilyen program a kalotaszegi Mérán indult el, majd a mérai tapasztalatok és sikerek hatására először Kolozs megyében terjesztettük tovább, később pedig – az egyházkerületi határokat is átlépve – Bihar és Szilágy megyében is megjelent az otthoni betegápolás.

A Bihar megyei idősotthont, valamint a nagyváradi szociális gyermekprogramot később átadtuk a nagyváradi diakónia fiókszervezetének, így ma már ők működtetik ezeket. Nem szükséges, hogy mindent mi végezzünk, de örülünk annak, hogy hozzájárulhattunk az ő fejlődésükhöz is.

– A Mamácska idősotthon mikor jött létre?

– Nevét arról a diakonissza testvérről kapta, aki a református teológián lakott és szolgált, és akit mindenki egyszerűen csak Mamácskának hívott. Én, mint akkori bentlakó diák – nem teológus hallgatóként, de a teológián lakva – még személyesen is ismertem őt, így ez a név számomra is a diakonisszák emlékét idézi. A mérai idősotthon főként helyi embereket foglalkoztat, és véleményem szerint szép környezetben biztosít jó ellátást az ott élő idősek számára. Úgy emlékszem, 2004-ben nyílt meg.

Mégis valahogy tudomást szereztek arról, amit végzek, és jónak, hasznosnak, említésre méltónak ítélték.

– Egy alkalommal azt mondta: meg kell különböztetni a lényegest a fontostól. Mire gondolt?

– Például: a pénz fontos, de az egészség lényeges. A lényeges nélkül nem tudunk élni, a fontos nélkül igen. Mégis gyakran a fontos dolgok miatt feláldozzuk a lényegeseket. Számomra lényeges az egészség, a család, az emberi kapcsolatok. Az anyagiak fontosak, de nem elsődlegesek. Gyakran felcseréljük ezeket.

– Egy korábbi interjúban az idősotthonokról beszélve úgy éreztem, mintha azt mondaná: róka fogta csuka helyzetben vagyunk. Vagyis a Nyugatról vett minta szükséges, de ugyanakkor dehumanizáló hatása van. Jól értettem?

– Majdnem. Elsősorban arra gondolok, hogy egyfajta hullámként érkezett egy nyugati értékrend, amelyben a család és a közösség szerepe háttérbe szorul. Korábban a család és a közösség nagyon sokat tett a betegek ellátásáért, míg a nyugati modell ezt részben kiszervezi, és ezzel bizonyos értelemben szét is bontja ezeket a kapcsolatokat. Ugyanakkor hozott pozitívumot is, mégpedig a szakmaiságot. Ott többé-kevésbé a finanszírozás is megoldott, míg nálunk ez továbbra sem rendezett kérdés.

Emiatt gyakran előfordul, hogy az alkalmazottak alulfizetettek, túlterheltek, vagy egyszerűen nincs elegendő személyzet és megfelelő struktúra. Tehát bár azt mondjuk, a szakmaiság felé törekszünk, ezt nem tudjuk teljes mértékben megvalósítani. Ezt különösen a gyermekprogramok esetében látom, ahol a problémás helyzetű gyerekekhez képest a szakmai stáb létszáma és erőforrásai meglehetősen korlátozottak.

Másrészt egy idősotthon működtetése hatalmas befektetést igényel, nemcsak az építés során, hanem a fenntartásban is, hiszen az elvárások magasak, és ezt nem bárki tudja teljesíteni. Általában vagy nagyon tehetős magánszemélyek vállalkoznak erre – gyakran további bevételi forrásként tekintve rá –, vagy olyan intézmények, például egyházak, amelyek valamilyen módon rendelkeznek a szükséges tőkével. De végső soron ismét oda jutunk vissza, hogy szinte mindent a pénz határoz meg.

– A pénzen kívül mi a legnagyobb kihívása ma a diakóniának?

– Az, ami a társadalomé: az értékek inflálódása. Bár sok kiváló munkatársunk van, azt látom, hogy mind szakmai, mind emberi téren gyengülnek az értékek.

– Milyen irányba kellene fejlődnie a diakóniai munkának?

– Én csak azt tudom elmondani, amit erről gondolok.

Csak így lehet igazán szerves része az egyháznak. Jelenleg inkább egy egyházi alapítású szervezetként működünk. Lehet ezt erősíteni egyházi vezetéssel, szimbólumokkal vagy más külső elemekkel, de valódi tartalommal csak akkor telik meg, ha maguk a gyülekezetek is élők és tartalommal telítettek. És ha ez a gyülekezeti tartalom át tud áramlani a diakóniai munkába is.