A hatszáz ülőhelyes templom akkor épült, amikor a falunak több ezer lakója volt
Fotó: Makkay József
Bő hónappal ezelőtt jártam Torockón Csécs Márton unitárius lelkipásztornál. Beszélgetésünkkor még „békeidő” volt, így nem érinthettük a járvány okozta gondokat. Azóta ő is interneten tartja gyülekezetével a kapcsolatot. Erdély egyik legismertebb magyar településének a lelkészét nem csak a sikeres közösségszervezésről, hanem a jövőkeresés útjairól is faggattam.
2020. április 09., 08:082020. április 09., 08:08
2020. április 17., 20:272020. április 17., 20:27
– Ismerek olyan torockói fiatalokat, akik Kolozsváron alapítottak családot, mégis arra büszkék, hogy személyazonossági igazolványuk a szülőfalujukba szól. Mennyire gyakori ez a jelenség?
– Ha azt veszem figyelembe, hogy a falu egyetlen magyar gyülekezetének, az unitáriusnak 280 helyben élő tagja van, de valójában 457 lelket számlál, akkor ez nagyon is jellemző. Sok olyan torockói él Kolozsváron, Gyulafehérváron vagy más erdélyi városokban, akik nagyon büszkék szülőfalujukra. Olyannyira, hogy adminisztratív úton is ide kötődnek – ide szól a személyi igazolványuk –, és ahol élnek, ott ideiglenes tartózkodási bejegyzést kérnek.
Az is jellemző, hogy az emberek nyugdíjasként hazaköltöznek.
– Szász évvel ezelőtti statisztikák szerint a falunak kétezer lakója volt. Hogyan történt ez a hatalmas fogyás?
– A trianoni döntést követően, 1920-ban a falu lakossága kétezerről ezerre csökkent. A 20. század elejéig még virágzó vasbányászatnak köszönhetően sok tehetős ember élt itt, ezek többsége azonban nem tette le a húségesküt a román államra, és Magyarországra repatriált. De nemcsak a tanult réteg ment el, hanem sok egyszerű ember is elhagyta a román kézre került Torockót. Ez volt az első nagy elvándorlás, amit újak követtek. A második bécsi döntést követően is sokan átmentek a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe. Van, aki a negyvenes évek második felében hazajött, de a kommunizmusbeli iparosításnak ismét nagy elszívó hatása volt: sokan költöztek be Nagyenyedre, Gyulafehérvárra, Dévára és Vajdahunyadra.
Csécs Márton lelkipásztor: Torockó minden szempontból egy turistavonzó település
Fotó: Makkay József
– Manapság Torockó Erdély egyik leghíresebb hagyományőrző magyar települése, a lakosság jelentős része faluturizmusból él. Jóra fordult a falu sorsa?
– Hála Istennek jó helyzetben vagyunk, de tudjuk, hogy ezért milyen árat fizettünk. A siker nyitja, hogy a közösség igyekszik minden lehetőséget kihasználni. 1990 után, amikor a gyárak rendre megszűntek, az emberek hazatértek, és elkezdtek Magyarországon dolgozni. Ez a hullám is véget ért, és következett egy olyan időszak, amikor néhányan kicsiben faluturizmussal foglalkoztak. A próbálkozás kinőtte magát, a festői szépségű faluba egyre több vendég érkezett, és ennek hatására egyre többen kaptak kedvet ahhoz, hogy lakásukat vendégházzá alakítsák. Jöttek más vidékről is befektetők, akik panziókat létesítettek, felszippantva a még fellelhető helyi szabad munkaerőt. Jót tett a falu hírnevének és megítélésének, hogy
De meghatározó a népviselet, a bútorfestészet és turisztikai látványosságként a Székelykő.
– Az irodalomkedvelőknek is kuriózum a falu, hiszen több írónk megörökítette. Mennyire támpont ez a turizmus szempontjából?
– Aki olvasta Jókai Mór Egy az Isten című könyvét vagy Gyallay Pap Domokosnak a Vaskenyéren című regényét, netán Ignácz Rózsa Torockói gyász nevű művét, annak egyből vonzóvá válik e nagy múltú település, ahonnan már a római korban a Maroson szállították a vasércet Szegedig, és onnan szerte a birodalomba. De nemcsak jeles íróink számára volt fontos Torockó, hanem napjainkban is egyre több a tudományos igényű érdeklődő: a néprajzosok kedvenc terephelye lettünk, egyre több tanulmány jelenik meg a faluról. Mindez a nagyközönség számára is vonzóvá teszi Torockót, hiszen a magyar sajtónak, a magyar közmédiának köszönhetően egyre többet hallanak róla. A Duna-nap például minden június elejére tömegrendezvényt időzített, aminek van egy komolyabb kulturális része, és vannak könnyebben fogyasztható elemei. A Duna Televízió jóvoltából szerte a Kárpát-medencében megismertek bennünket. Megpróbálunk egyféle kulturális központtá válni, így minden rendezvényünkre a környékbeli települések lakóit is meghívjuk.
Az eredeti szépségükben felújított régi épületek
Fotó: Makkay József
– Aki azt gondolná, hogy Torockó egy székelyföldi településhez hasonló, nyugodt magyar sziget, azt elgondolkoztatja a falu központjában tüntetőleg kilobogózott ortodox templom. Milyen a viszonyuk a helyi románsággal?
– A történet ott kezdődik, hogy a görögkeleti egyház 1924-ben az unitárius iskola egyik tantermét lefoglalta ortodox kápolnának. Ez a „kényszerházasság” eltartott 1938-ig, amikor a román állam helyi jelképeként felavatták az ortodox templomot. Igazából nem volt összetűzés a többségi magyar és a kevés román lakos között. A tizenvalahány éve itt szolgáló ortodox pappal nem vagyunk ellenségek, de barátok sem. Amíg nem jött ide, Torockón az volt a szokás, hogyha meghalt egy román ember, temetéskor megszólalt az unitárius templom harangja is. Ennek az vetett véget, hogy a román pap kijelentette: ha továbbra is harangozunk, nem temeti el a halottat. Templomunkban legutóbb egy kétnyelvű, román–magyar keresztelő volt, ami náluk viszont elképzelhetetlen. Ha meghalt egy román ember, és hozzátartozói arra kértek, vegyek én is részt a gyászszertartáson, az ortodox pap az elején ezt megtiltotta. Később az volt a kikötése, hogy szólhatok, de papi jelvények nélkül. Majd a papi jelvényekbe is belement, de kizárólag románul beszélhettem. Szóval ilyen a mi együttélésünk Torockón a mintegy harminc román emberrel. Nem véletlenül telepítettek a falu közigazgatási határain belül két ortodox kolostort. Összességében
– Torockó csodával határos módon menekült meg Avram Iancu seregeinek vérengzéseitől 1848 őszén. Mi volt ennek a titka?
– Torockó valóban megúszta a pusztulást, ellentétben a szomszédos Torockószentgyörggyel, amit felégettek a románok. Korabeli feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a tehetős közösség hogyan kerülte el a mészárlást, illetve miként járt túl a románok eszén. Zsakó István városbíró – aki egyben az unitárius gyülekezet gondnoka volt – jól ismerte a románság vezetőit. Akárcsak Avram Iancu, ő is jogot tanult. Amikor tudomást szerzett a románság torockószentgyörgyi bevonulásáról, sötétedés után a helyi és az ide menekült nagyenyedi diákságot kivezényelte a Székelykő tetejére, mindenkit két-két fáklyával. A diákok puskaporral „zakótáltak”, és fúvós hangszerekkel jöttek le a faluba. A románok megtudták, hogy háromezer katonának kértek szállást Torockón, így amíg a huszárok megjöttek az aranyosszéki Kövendről, a torockóiak időt nyertek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
A Torockó fölött magasodó Székelykő, ahol kétszer kell föl a nap
Fotó: Makkay József
– Közösségi oldalaik tanúsága szerint egy városi gyülekezet is megirigyelhetné az itteni egyházi életet, a szép számú rendezvényt. Mennyire van igény az előadásokra?
– A kötelező lelkészi szolgálatokon túl is mindig arra törekszünk, hogy megerősítsük az embereket unitárius magyar öntudatukban. Minden korosztályra figyelünk. Áldott szerencsénk volt, hogy 2014-ben szerződést kötöttünk a budapesti székhelyű Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) torockói kulturális intézményével, a Duna Házzal. Ők biztosítják a keretet és a tartalom egy részét, mi jövünk a többivel. 2014-ben egy unitárius
Hálás vagyok dr. Kovács Sándor teológiai tanárnak, akivel rendhagyó történelemóra keretében, Torockóról kiindulva, egy hosszú előadás-sorozatot valósítottunk meg. Havi rendszerességgel jött előadást tartani: egy évig a magyarság történetéről, utána a világvallásokról beszélt, idén pedig a százéves Trianonra fókuszálva azt vizsgálja, milyen hatással volt az unitárius magyar közösségekre a békediktátum. Hogy mennyire van érdeklődés? Még soha nem volt olyan, hogy legalább negyven ember ne vett volna részt egy-egy előadáson. De hasonló siker koronázta Ferenczi Enikő teológiai tanár előadásait is, aki a hölgyeket szólítja meg gondjaikban és lelki vívódásaikban.
– A templom méretén is látszik, hogy abban a korban épült, amikor Torockó unitárius közössége a mainak a sokszorosa volt. Mekkora a templomlátogatottság?
– Ha megnézzük más gyülekezetek statisztikáit, sokan a tízszázalékos részvételre büszkék. Ez az arány nálunk – a helyben lakó unitárius közösség soraiban – mintegy negyvenszázalékos, azaz minden vasárnap legalább száz ember vesz részt az istentiszteleten. Amikor a templom felépült, Torockónak kétezer lakosa volt, ezért tervezték ekkorára, hogy legalább hatszáz ember helyet foglalhasson a padokban. Ma sem állunk rosszul, de túl jól sem.
– Mennyire van a gyülekezetnek utánpótlása?
– Torockón óvodától nyolcadik osztállyal bezárólag működik az általános iskola. Harmadik osztálytól ide járnak a torckószentgyörgyi gyerekek, és a dévai Szent Ferenc Alapítványnak a faluban működő gyerekotthona is besegít a gyereklétszám biztosításába. Sajnos az iskola helyi önkormányzati tulajdonban maradt, mert a torockói egyházi vezetőség elkövette azt a hibát, hogy 2008-ig – amíg lehetett – nem igényelte vissza az épületet. Jó hír, hogy 2013-tól annak ellenére sem csökken a gyülekezet lélekszáma, hogy több a temetés, mint a keresztelő. Folyamatosan vannak beköltözők és betérők a gyülekezetbe. Tavaly kilenc házasságkötés született a templomban. Igaz, olyan fiatalokat eskettem, akik nem itt laknak, de számukra fontos, hogy itt kössék össze sorsukat. Bizonyára lesznek közülük olyanok is, akik hazatelepednek. Kilenc gyereket kereszteltünk, de csak kettőnek laknak itt a szülei. Összességében a gyülekezet tagjainak hatvan százaléka nyugdíjas.
Torockó híres szülöttei egy üvegtáblán
Fotó: Makkay József
– Nemcsak Nyugat-Európában, hanem nálunk is egyre jobban elvilágiasodnak az emberek. Vajon a ma még működő erdélyi magyar templomok is a nyugati templommúzeumok sorsára jutnak?
– A történelmi egyházak szerepének lejáratása a kommunizmusban kezdődött el, de nem volt annyira erős hatása, hogy a hívek hátat fordítsanak egyházuknak. Ha csak Magyarországot nézem, ahol a temetések legalább fele lelkipásztor nélküli, világi temetés, akkor nincsenek túl jó kilátásaink. Nálunk, Erdélyben eddig bevett szokás volt, hogy aki reformátusnak vagy unitáriusnak született, az a hitében hal meg. Ma már ez nem ilyen egyértelmű.
Egyre több családból kopik ki az egyházhoz való tartozás fontossága. Lehet, hogy tévedek, de meglátásom szerint a népegyházi jelleg ingoványos talajon jár. Ennek lehetne alternatívája a hitvalló egyház. Ha az unitárius számokat nézem, évente mintegy ezerrel apadunk Erdélyben, és ma már ötvenezer alatt vagyunk. Valószínű, hogy valahol megáll az apadás, de ez nem kecsegtető jelenség.
– Milyen módszert lát arra, hogy az egyház minél több embert megszólítson, de ne adja fel önmagát?
– Azt kell megértenünk, hogy az egyháznak nem kell feladnia önmagát, ha változtatni akar. Ha a zenei világot veszem alapul, ugyanazon a palettán helye van az alternatív zenének, a popnak, a népzenének… De ettől a klasszikus zene nem veszít értékéből. Ebben a megközelítésben az egyház feladata az, hogy a klasszikus zene mellett mást is kínáljon. Például
Az istentiszteletet nem kötelezővé, hanem vonzóvá kell tenni.
– Hogyan tekintenek manapság az emberek a lelkészi hivatásra?
– A felmutatott eredmények függvényében változó. Viccesen szólva, a tiszteletes kifejezés tisztelhetővé alakult. Ha az anyagi részét nézzük, ez nem olyan szakma, amit érdemes lenne választani. Szakképzetlen tanárként egy iskolai katedrán nagyobb fizetést kapnék. A lelkészi szolgálattal járó „kiváltságokat” – szolgálati lakás vagy esetenként szolgálati autó – ma már sok más értelmiségi szakmában megadják a cégek. Száz évvel ezelőtt az elődömnek cselédje volt. Akkoriban a tiszteletes úr valóban urat jelentett. Hogy mára ilyen lett a lelkészek megítélése, abban vastagon benne van a kommunista rendszer öröksége. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az emberek ma kevésbé vallásosak: az a hagyományos keret, amit a történelmi egyházak kínálnak, sokak számára nem eléggé vonzó, és nem eléggé színes.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!