Isten szelíd jelenléte nem szenzáció-szalagcím – Dávid István református lelkész karácsony lelkiségéről 1.

Ezt a tempót nem lehet következmények nélkül megúszni. Azért haladunk, hogy odaérjünk, de ha ilyen őrült tempóban haladunk, akkor ha odaérünk is, az fájni fog. De egy másfajta feszültség is tetten érhető. Ezt a másfajta feszültséget a félelem szüli, a szorongás attól, hogy nem tudjuk kihasználni az időt. Kicsit hasonlít ez a szabadnapokban, vakációkban tapasztalt feszültséghez: ez a hét kell legyen a legtökéletesebb, a legjobb fagyit most kell megenni, most van alkalmunk eljutni a legjobb vendéglőbe. Félünk attól, hogy a szabadságként kapott idő kicsorog a kezünkből.

És megdolgozunk a békességért, pedig a békességet nem ilyen módon lehet megteremteni – bár felelősek vagyunk a békességért, nem lehet „megcsinálni”, „legyártani”.

Miközben lassan-lassan mindannyian ebbe szokunk bele, ebbe a szépségbe és ebbe az ünnepbe, és abba, hogy hó nélküliek lettek a telek, karácsonyok. És közben nosztalgiázunk arról, hogy régen milyen volt. Úgy ünnepelünk, hogy gyászolunk.

– Az adventi, karácsonyi időszak velejárója a jótékonykodás – ebben az időszakban felerősödik a társadalomban. Olykor néha kirakatjellegűnek is tűnhet: akadnak, akik látványosan teszik ezt, mintegy öndicséretként. Talán ez a jelenség összekapcsolható azzal, amit az imént említett: az ünnepbe igyekszünk mindent belefértetni, az elvárásoknak igyekszünk megfelelni?

– Jó dolognak látom a jótékonykodást. Sok esetben valóban intézményesítettük – nem hiszem, hogy lehetne másként. Vannak jótékonykodásra szakosodott intézményeink. De a jótékonykodás Isten személyes szeretetére adott személyes válasz. És ezt a személyes érdekeltséget, megszólítottságot nem lehet intézményesíteni. Nem lehet kiszervezni. Egyetemi lelkészként fiatalok között mozgok, és úgy látom: Kolozsvár és ez az ország érzékeny a jótékonykodásra, érzékenyek vagyunk arra, ami körülvesz bennünket. Ebben az érzékenységben van egy jó adag tehetetlenség is: miként segíthetnék, mennyi az én felelősségem abban, hogy jobbá tegyem a dolgokat. Közben meg az is látható, hogy az intézmények, amelyek elvileg a jótékonyságot tenni hivatottak, nem teszik azt eléggé. A korrupció csak az egyik oka ennek.

Karácsonyon innen és túl, még érződik ezen a vidéken, az emberekben az a hajandóság, hogy szükség esetén gazdasági vagy anyagi adottságaikat átrendezzék. Ezt nagyon örvendetes dolognak látom. Miközben körülbelül két hónapig vártam a műtétemre, és már nagyon nehezen jártam, de valamennyit mégis járnom kellett, jó volt látni, hogy félóra alatt átlagosan 2-3 ember megállított, hogy hívja-e a mentőt. Szeretném azt hinni, hogy érzékeny emberek közt élek, egy jóindulatú városban.

Nem mindig sikerül hinni ebben.

Szóval olyankor is meglátogattuk a gyerekotthonokat, árvaházakat, amikor nem volt karácsony. A jó cselekedeteknek, a jótékonykodásnak nem akkor van az ideje, amikor én akarom, hanem akkor, amikor szükség van rá.

Szeretetre vágytok, de mégsem akarjátok. Az ünnephez, a valósághoz, az igazsághoz, az élethez való furcsa viszonyunkat ragadja meg. Mintha alapműködésünk része lenne, hogy azt, amire vágyunk, valamilyen módon – amikor közel kerülünk hozzá – visszautasítjuk, megijedünk tőle. Nem feltétlenül rosszindulatból, hanem mert érezzük a hatását, erejét, meghittségét. És ettől az erőtől megijedünk.

A születéstörténet újszövetségi drámája, dinamikája is erre utal. Jézus születése körül az evangéliumban érezhető egyfajta megtorpanás, zavarodottság, ahogy a karácsonyi történet szereplői – Mária, József, a pásztorok, bölcsek, Heródes, a jólétben tengődő Jeruzsálem lakói – meghallják a hírt, hogy itt születni fog egy király, összerezzennek, nyugtalanná válnak. Heródes is. Ezt nevezem megtorpanásnak: van ott valami, amire valahol mélyen óriási szükségünk van, és amikor meghalljuk a hírt, hogy eljön, akkor valahogy visszakozunk.

– Ez a fajta riadalom vagy megtorpanás igenis jelen van a karácsony gondolatiságában, viszont nem sokszor esik szó róla, nem szokás emlegetni, holott emberi viszonyulásunk egyik létező rétege.

– Régen talán úgy neveztük: áhítat, ámulat. Nem is megtorpanás ez. Amikor a gyermek bemegy a szobába, ahol azelőtt nem volt semmi, és egyszer csak ott van a karácsony. Szülőként belemegyünk ebbe a játékba, hogy csoda történt, és azt gondoljuk, hogy játszunk, megjátsszuk magunkat, azt gondoljuk, hogy az egész egy mese. Holott nagyon mélyen életünk rendkívül fontos működése történik itt.

Még annak árán is, hogy ellentmondásosságot von maga után ez a csodavárás, mert a gyermek később csalódik bennünk, mert úgy tűnik, átvertük. A szülői létnek ez a nagy megtorpanása: nem tudjuk megvédeni gyerekeinket a csodáktól, később pedig nem tudjuk megvédeni a csodát a gyerekeinktől.

Akár hiszünk benne – Benne –, akár nem. Nem könnyű hinni ebben a csodában. És ez egyáltalán nem lep meg. A csodának nem a könnyedség az alaptermészete. Szükségünk lenne arra, hogy higgyünk az Istenben, de ha hiszünk benne sem fog könnyen menni. Varázslatra nagyon vágyunk, arra, hogy valami csillogó, élményszerű, látványos legyen, érezhetően hasson ránk. Ez az ámulatnak a rajongáshoz kapcsolódó oldala. Szeretünk ámulatba esni, tátott szájjal állni a karácsonyi vásár fényei előtt, de ez körülbelül egy-két napot tart. Aztán arra vágyunk, hogy legyen megint valami, ami hat ránk.

Isten nem azt ígérte, hogy minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, hanem azt, hogy szükségleteinket ismerve ott lesz, ott van, ahol vagyunk. Láttam már olyat, hogy ebben a nagy csodavárásban megtörtént a csoda, úgy, hogy közben mintha nem történt volna semmi. Isten szelíd jelenléte nem kívánkozik a szenzációkat számontartó szalagcímek közé.

Márpedig néha akkor is jó valami, ha nem jó. És attól még, hogy valami nem jó, még védett tér lehet. Nem azért vagyunk egyazon közösségben, hogy ott csak a csodákat értékeljük, hanem mert ez a közeg az, ahol megtörténhetnek akár a csodák is. De ez nagyon messzire visz el. Isten jó. Akkor is jó, ha nem tesz csodát. Ha nem tesz csodát, Isten akkor is jó. Pedig, olykor, ha nincs csoda, akkor az néha nagyon rossz. Felháborítóan és botrányosan rossz.

A mai generáció bátrabban mond nemet, mint annak idején mi tettük. Mi benne maradtunk néha olyan helyzetekben is, amiben nem biztos, hogy benne kellett volna maradnunk. Mi nem tudtunk nemet mondani. A mai generáció kísértése a nemet mondás, az a gyenge pontja, ami az erőssége is. Könnyebben mond nemet olyan helyzetekre, amiben pedig még benne kellene maradnia ahhoz, hogy a következményei, áldásai beérjenek. Szorong is ettől rendesen. Attől fél, hogy valamiből mindig kimarad, kimarad valamiből, amire nem ő mondott nemet. Csodálom azt az lendületet, azt a bátorságot, ahogy a döntéshozatal drámájába belevetik magukat, és nagyon együtt tudok érezni velük akkor, amikor ebben a drámában benne ragadnak. Bizonyos helyzetekben nehéz eldönteni, hogy mi lenne a jó döntés. Vegyük a karácsonyi történetet.