
Isten fia születik, mindenki vágyakozik a fény után. Az ikonikus kolozsvári Farkas utcai református templom ablakának fényei
Fotó: Mureşan Bereczki Vilmos György / FIKE
„Az ünnep körüli csillogás-villogás azt jelzi, hogy nagyon vágyunk a fényre, miközben mintha arra lennénk nevelve, abban növünk fel, hogy a fényt nekünk kell előállítanunk. Valahogy azt gondoljuk, hogy a fény előállítása kicsit rajtunk is múlik. Nem számolunk azzal, nem akarjuk tudomásul venni, hogy ilyen módon mi, emberek csak mesterséges fényt tudunk előállítani” – fogalmazott a Krónikának adott karácsonyi nagyinterjúban Dávid István kolozsvári református lelkész. Dávid István egyetemi lelkészt az ünnepvárás ellentmondásos lelki összetevőiről, mai világunknak az istenkérdéshez való viszonyulásáról, a fiataloknak a csodaváráshoz kapcsolódó viszonyáról is kérdeztük. Karácsonyi interjúnkat két részletben közöljük.
2025. december 24., 19:032025. december 24., 19:03
2025. december 24., 19:062025. december 24., 19:06
– Ellentmondásos, hogy advent, karácsony, Isten fia születésének közeledtével, amikor az elcsendesedésnek kellene előtérbe kerülnie az emberi lélekben, mindenfelől zaj, zsúfoltság, rohanás, ajándékvadászat, lárma vesz bennünket körül: a fizikai és a digitális térben is. Vajon ez az ellentmondás miként lenne feloldható?
– Nem tudom, hogy volt-e valaha ez másként. Küzdünk azzal, hogy miként tehetnénk kultúránk, életvitelünk részévé a visszafogottságot. Mintha ez is valami projekt lenne. Betervezzük a spontaneitást. Vágyunk a megtorpanásra, miközben talán sokkal tempósabb az életünk – ezért a kontraszt is jóval látványosabb. Ha az autóval nagy sebességgel hajtok és hirtelen fékeznem kell, akkor a tehetetlenségi erő kivisz az ablakon, vagy legalábbis a biztonsági öv bele fog vágni a húsomba. Fájni fog ez a hirtelenség.
Ezt a tempót nem lehet következmények nélkül megúszni. Azért haladunk, hogy odaérjünk, de ha ilyen őrült tempóban haladunk, akkor ha odaérünk is, az fájni fog. De egy másfajta feszültség is tetten érhető. Ezt a másfajta feszültséget a félelem szüli, a szorongás attól, hogy nem tudjuk kihasználni az időt. Kicsit hasonlít ez a szabadnapokban, vakációkban tapasztalt feszültséghez: ez a hét kell legyen a legtökéletesebb, a legjobb fagyit most kell megenni, most van alkalmunk eljutni a legjobb vendéglőbe. Félünk attól, hogy a szabadságként kapott idő kicsorog a kezünkből.
És megdolgozunk a békességért, pedig a békességet nem ilyen módon lehet megteremteni – bár felelősek vagyunk a békességért, nem lehet „megcsinálni”, „legyártani”.
Dávid István kolozsvári egyetemi lelkész a Farkas utcai templomban
Fotó: Mureşan Bereczki Vilmos György / FIKE
– Közben pedig vágyunk a fényre mindannyian...
– Az ünnep körüli csillogás-villogás azt jelzi, hogy nagyon vágyunk a fényre, miközben mintha arra lennénk nevelve, abban növünk fel, hogy a fényt nekünk kell előállítani. Valahogy azt gondoljuk, hogy a fény előállítása kicsit rajtunk is múlik. Nem számolunk azzal, nem akarjuk tudomásul venni, hogy ilyen módon mi, emberek csak mesterséges fényt tudunk előállítani.
Miközben lassan-lassan mindannyian ebbe szokunk bele, ebbe a szépségbe és ebbe az ünnepbe, és abba, hogy hó nélküliek lettek a telek, karácsonyok. És közben nosztalgiázunk arról, hogy régen milyen volt. Úgy ünnepelünk, hogy gyászolunk.
– Az adventi, karácsonyi időszak velejárója a jótékonykodás – ebben az időszakban felerősödik a társadalomban. Olykor néha kirakatjellegűnek is tűnhet: akadnak, akik látványosan teszik ezt, mintegy öndicséretként. Talán ez a jelenség összekapcsolható azzal, amit az imént említett: az ünnepbe igyekszünk mindent belefértetni, az elvárásoknak igyekszünk megfelelni?
– Jó dolognak látom a jótékonykodást. Sok esetben valóban intézményesítettük – nem hiszem, hogy lehetne másként. Vannak jótékonykodásra szakosodott intézményeink. De a jótékonykodás Isten személyes szeretetére adott személyes válasz. És ezt a személyes érdekeltséget, megszólítottságot nem lehet intézményesíteni. Nem lehet kiszervezni. Egyetemi lelkészként fiatalok között mozgok, és úgy látom: Kolozsvár és ez az ország érzékeny a jótékonykodásra, érzékenyek vagyunk arra, ami körülvesz bennünket. Ebben az érzékenységben van egy jó adag tehetetlenség is: miként segíthetnék, mennyi az én felelősségem abban, hogy jobbá tegyem a dolgokat. Közben meg az is látható, hogy az intézmények, amelyek elvileg a jótékonyságot tenni hivatottak, nem teszik azt eléggé. A korrupció csak az egyik oka ennek.
Egyetemisták a templomban. A Kolozsvári FIKE az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetségének egyetemi missziója
Fotó: Mureşan Bereczki Vilmos György / FIKE
Karácsonyon innen és túl, még érződik ezen a vidéken, az emberekben az a hajandóság, hogy szükség esetén gazdasági vagy anyagi adottságaikat átrendezzék. Ezt nagyon örvendetes dolognak látom. Miközben körülbelül két hónapig vártam a műtétemre, és már nagyon nehezen jártam, de valamennyit mégis járnom kellett, jó volt látni, hogy félóra alatt átlagosan 2-3 ember megállított, hogy hívja-e a mentőt. Szeretném azt hinni, hogy érzékeny emberek közt élek, egy jóindulatú városban.
Nem mindig sikerül hinni ebben.
Dávid istván: „Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne csak csomagokat küldjünk az időseknek, hanem menjünk el, nézzünk a szemükbe. Az élő kapcsolat megfizethetetlen, nem lehet becsomagolni, nem lehet megvásárolni”
Fotó: Orbán Orsolya
{K2}
– De vajon kisugárzik az ünnepen kívüli időszakokra az adventi adakozás, jótékonyság, jó szándékúság?
– A kolozsvári református egyetemi gyülekezet tagjaival korábban karácsonykor meglátogattunk öregotthonokat. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne csak csomagokat küldjünk az időseknek, hanem menjünk el, nézzünk a szemükbe. Az élő kapcsolat megfizethetetlen, nem lehet becsomagolni, nem lehet megvásárolni.
Szóval olyankor is meglátogattuk a gyerekotthonokat, árvaházakat, amikor nem volt karácsony. A jó cselekedeteknek, a jótékonykodásnak nem akkor van az ideje, amikor én akarom, hanem akkor, amikor szükség van rá.
Egyetemi hallgatók a FIKE zenés rendezvényén a Farkas utcai templomban
Fotó: Mureşan Bereczki Vilmos György / FIKE
Isten fia születésének „szélesvásznú” jánosi értelmezése
– A karácsonyi gondolatkör szentírási lényegéhez közelítve: melyik karácsonyra utaló igét emelné ki a Bibliából?
– János evangéliumának első fejezete nem csak egy gyerek születéséről számol be, hanem megadja ennek a születéstörténetnek a nagy, szélesvásznú értelmezését is: „az Ige testté lett”.
Szeretetre vágytok, de mégsem akarjátok. Az ünnephez, a valósághoz, az igazsághoz, az élethez való furcsa viszonyunkat ragadja meg. Mintha alapműködésünk része lenne, hogy azt, amire vágyunk, valamilyen módon – amikor közel kerülünk hozzá – visszautasítjuk, megijedünk tőle. Nem feltétlenül rosszindulatból, hanem mert érezzük a hatását, erejét, meghittségét. És ettől az erőtől megijedünk.
Dávid istván: „Küzdünk azzal, hogy miként tehetnénk kultúránk, életvitelünk részévé a visszafogottságot. Mintha ez is valami projekt lenne. Betervezzük a spontenaitást”
Fotó: Orbán Orsolya
– Ebben a vonatkozásban nem változott az ember természete kétezer év alatt?
– Nem hiszem, hogy változtunk volna. Ugyanolyanok vagyunk mi is, mint a Jézus korabeli ember. Vágyunk valamire, ami az életünk része, kibontakozása,
A születéstörténet újszövetségi drámája, dinamikája is erre utal. Jézus születése körül az evangéliumban érezhető egyfajta megtorpanás, zavarodottság, ahogy a karácsonyi történet szereplői – Mária, József, a pásztorok, bölcsek, Heródes, a jólétben tengődő Jeruzsálem lakói – meghallják a hírt, hogy itt születni fog egy király, összerezzennek, nyugtalanná válnak. Heródes is. Ezt nevezem megtorpanásnak: van ott valami, amire valahol mélyen óriási szükségünk van, és amikor meghalljuk a hírt, hogy eljön, akkor valahogy visszakozunk.
– Ez a fajta riadalom vagy megtorpanás igenis jelen van a karácsony gondolatiságában, viszont nem sokszor esik szó róla, nem szokás emlegetni, holott emberi viszonyulásunk egyik létező rétege.
– Régen talán úgy neveztük: áhítat, ámulat. Nem is megtorpanás ez. Amikor a gyermek bemegy a szobába, ahol azelőtt nem volt semmi, és egyszer csak ott van a karácsony. Szülőként belemegyünk ebbe a játékba, hogy csoda történt, és azt gondoljuk, hogy játszunk, megjátsszuk magunkat, azt gondoljuk, hogy az egész egy mese. Holott nagyon mélyen életünk rendkívül fontos működése történik itt.
Még annak árán is, hogy ellentmondásosságot von maga után ez a csodavárás, mert a gyermek később csalódik bennünk, mert úgy tűnik, átvertük. A szülői létnek ez a nagy megtorpanása: nem tudjuk megvédeni gyerekeinket a csodáktól, később pedig nem tudjuk megvédeni a csodát a gyerekeinktől.
A patinás Farkas utcai templom gyakran helyszíne a református fiatalok gyülekezeti találkozásának
Fotó: Mureşan Bereczki Vilmos György / FIKE
– A karácsony gondolatkörében oly fontos csodavárás motívuma az emberi lélek nagyon mély összetevője, ami elkülöníthetetlen az emberi lélektől. Egyetemi lelkészként tevékenykedik: hogyan látja, a fiataloknak milyen a csodaváráshoz fűződő viszonyulása?
– A Kolozsvári FIKE az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetségének egyetemi missziója. Sajátos gyülekezet ez, 1926-ban indul, két évvel az Erdélyi IKE alapítása után, tehát lassan száz éve, és azóta kisebb nagyobb megszakításokkal működik. Nem működik, él. Célja megszólítani a Kolozsváron tanuló egyetemistákat, és „kihangosítani” azt a látást, amivel a fiatalok az egyházat megajándékozhatják. A gyülekezet Isten jelenvalóságának a tanúja. A Kolozsvári FIKE is a megváltás tanúja kíván lenni abban a társadalomban, azok között a kulturális és szociális paraméterek között, amiben élünk.
Akár hiszünk benne – Benne –, akár nem. Nem könnyű hinni ebben a csodában. És ez egyáltalán nem lep meg. A csodának nem a könnyedség az alaptermészete. Szükségünk lenne arra, hogy higgyünk az Istenben, de ha hiszünk benne sem fog könnyen menni. Varázslatra nagyon vágyunk, arra, hogy valami csillogó, élményszerű, látványos legyen, érezhetően hasson ránk. Ez az ámulatnak a rajongáshoz kapcsolódó oldala. Szeretünk ámulatba esni, tátott szájjal állni a karácsonyi vásár fényei előtt, de ez körülbelül egy-két napot tart. Aztán arra vágyunk, hogy legyen megint valami, ami hat ránk.
Dávid István: „Isten nem azt ígérte, hogy minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, hanem azt, hogy szükségleteinket ismerve ott lesz, ott van, ahol vagyunk”
Fotó: Orbán Orsolya
Ha a csodáról beszélünk, akkor a karácsonyi történetből az ámulathoz, az élményszerűséghez hozzá kell tennünk a zavarodottságot, nyugtalanságot is. Ez nem feltétlenül pozitív, felemelő ámulat, inkább: kikérdez, helyzetbe hoz, tükröz – nem csak azt segíti elő, hogy elkényeztetve érezzük magunkat, hanem megdöbbent.
Isten nem azt ígérte, hogy minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, hanem azt, hogy szükségleteinket ismerve ott lesz, ott van, ahol vagyunk. Láttam már olyat, hogy ebben a nagy csodavárásban megtörtént a csoda, úgy, hogy közben mintha nem történt volna semmi. Isten szelíd jelenléte nem kívánkozik a szenzációkat számontartó szalagcímek közé.
Dávid István: „A Kolozsvári FIKE is a megváltás tanúja kíván lenni abban a társadalomban, azok között a kulturális és szociális paraméterek között, amiben élünk”
Fotó: Orbán Orsolya
– A csodavárás és az istenkapcsolat összefüggései feltehetően nem egyszerűek.
– Ha az ember az istenkapcsolatban eléggé hosszan ki tud tartani, rájön, hogy nem a csodára kell várni, hanem amellett lenni, aki a csodát hozza. Ez egyébként az emberi kapcsolatokra is érvényes. Érdemes lenne rájönni arra, hogy fontosabb az elköteleződés amellett, akivel együtt a csodát megélhetjük – itt gondolok a családra, a házasságra, gyülekezetre –, mint várni a csodát. Fontosabb az elköteleződés, mint az, hogy állandóan azt nézzem: a másik hogyan tehetne engem boldoggá.
Márpedig néha akkor is jó valami, ha nem jó. És attól még, hogy valami nem jó, még védett tér lehet. Nem azért vagyunk egyazon közösségben, hogy ott csak a csodákat értékeljük, hanem mert ez a közeg az, ahol megtörténhetnek akár a csodák is. De ez nagyon messzire visz el. Isten jó. Akkor is jó, ha nem tesz csodát. Ha nem tesz csodát, Isten akkor is jó. Pedig, olykor, ha nincs csoda, akkor az néha nagyon rossz. Felháborítóan és botrányosan rossz.
Dávid István: „Ha a csodáról beszélünk, akkor a karácsonyi történetből az ámulathoz, az élményszerűséghez hozzá kell tennünk a zavarodottságot, nyugtalanságot is”
Fotó: Orbán Orsolya
– A huszonévesek világlátásával kapcsolatban sokszor az tapasztalható, hogy a világot mindenképpen úgy szeretnék berendezni, kibélelni, hogy a rossz, a szenvedés, a halál hiányozzon belőle. De általában a társadalomban tapasztalható, hogy a szenvedéstől, haláltól, öregségtől elfordítják a tekintetüket az emberek, kultúránk a fiatalság és egészség kultuszának hódol. Így persze a fiatalok horizontján is óhatatlanul megjelenik ez a gondolat. Lehet-e, és vajon kell-e egyáltalán őket afelé terelni, hogy az élet teljessége más dolgokat is hordoz?
– Kérdés, hogy nekünk, idősebbeknek van-e jogunk errefelé terelni a szerelem őrületében lévő fiatalt. A fiatalnak a szerelem és az őrület a lételeme. Mi, idősebbek azt gondoljuk, hogy mindenképpen figyelmeztetnünk kell őket. Meg akarjuk óvni a fiatalokat a nagyobb csalódásoktól. Vajon miről szól ez az időskori, kijózanodott óvatoskodás? Tudunk-e örülni annak, hogy a fiatalok még hisznek a szépben, a jóban, hogy hisznek valamiben, ami lendületet ad nekik? Miért akarjuk folyton a valóságnak azzal az oldalával szembesíteni őket, ami bennünket is kijózanított ugyan, de ami ugyanakkor unottá, fásulttá, merevvé, fennhéjazóvá, gyanakvóvá, rezignálttá és meghunyászkodóvá is tett?
Persze kétségtelen, hogy ez a lendület zsákutcába is elviheti őket.
A mai generáció bátrabban mond nemet, mint annak idején mi tettük. Mi benne maradtunk néha olyan helyzetekben is, amiben nem biztos, hogy benne kellett volna maradnunk. Mi nem tudtunk nemet mondani. A mai generáció kísértése a nemet mondás, az a gyenge pontja, ami az erőssége is. Könnyebben mond nemet olyan helyzetekre, amiben pedig még benne kellene maradnia ahhoz, hogy a következményei, áldásai beérjenek. Szorong is ettől rendesen. Attől fél, hogy valamiből mindig kimarad, kimarad valamiből, amire nem ő mondott nemet. Csodálom azt az lendületet, azt a bátorságot, ahogy a döntéshozatal drámájába belevetik magukat, és nagyon együtt tudok érezni velük akkor, amikor ebben a drámában benne ragadnak. Bizonyos helyzetekben nehéz eldönteni, hogy mi lenne a jó döntés. Vegyük a karácsonyi történetet.
Dávid István:„Félünk attól, hogy a szabadságként kapott idő kicsorog a kezünkből, valahogy a karácsony vagy az ünnepek körüli pörgés is mintha erről szólna”
Fotó: Orbán Orsolya
És József mégis beleáll a tervbe, azt mondja: jó, ezt így végigviszem. Persze jön az álom, az angyal, de hogy József végül Jézus és Mária mellett marad, az mégiscsak az ő döntése. És mindez egyfajta megérkezés oda, hogy: bár ez nehéz helyzet, attól még nem rossz, attól még ez az én utam. Mária is ugyanezt mondja az angyalnak: „történjék velem a te beszéded szerint”. Itt az a lényeg, hogy az ember valamire igent tudjon mondani. És visszatérve a fiatalokhoz: nekünk, idősebbeknek az is a feladatunk, hogy tudjunk örülni annak, ha a gyerekeink nemet mondanak. Mert mi egyszer, vagy sokszor, már igent mondtunk rájuk. Igent mondtunk rájuk is.
FOLYTATJUK
Dávid István református lelkipásztor
A középiskola elvégzése után filozófiát, majd teológiát tanult Kolozsváron. Doktori tanulmányai alatt a protestáns spiritualitás filozófiai vetületeit kutatta, később lelkivezetői, és lelkigyakorlat-kísérői oklevelet szerzett a dobogókői jezsuita képzés keretében. Lelkipásztori éveinek első időszában a Maros megyei Márkod és Kendő gyülekezeteiben szolgált. Kilenc éven át a Talentum Református Iskola vallástanára, jelenleg a kolozsvári egyetemi gyülekezet (FIKE – Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület) lelkipásztora.
Az Országos Adóhatóság (ANAF) végrehajtási eljárást kezdeményezett a kanadai Gabriel Resources Limited társaság által az SC Roșia Montană Gold Corporation SA-ban birtokolt részvények kapcsán, hogy behajtsa a közel 47 millió lejes követelést.
A téli ünnepek idején a hatóságok célja, hogy az állampolgárok nyugodt és biztonságos körülmények között ünnepelhessék a karácsonyt.
Testfelületének 50 százalékán szenvedett égési sérüléseket egy nő a keddről szerdára virradó éjszaka a Szatmár megyei Ivácskó település egyik gazdaságában kitört tűzben.
Kedd este kiengedték a kórházból mind a hat személyt, akikre ráomlott a mennyezet az ötcsillagos nagyszebeni szálloda úszómedencéjében, egyikük esetében sem volt szükség beutalásra.
2026. január elsejétől a Brassóba és Brassópojánára látogató turistáknak napi 12 lejes idegenforgalmi adót kell fizetniük éjszakánként – az összeg egy része a helyi turizmus népszerűsítésére, a másik része a hegyimentőszolgálat kifizetésére megy majd.
A kolozsvári metróprojekt folytatódik, a munkálatokat nem állították le, és a kivitelezési határidő változatlan marad – jelentette be a városi tanács keddi ülésén Emil Boc.
Nagy teljesítményű, korszerű technológiával felszerelt hiperbár kamrát kapott a kolozsvári rehabilitációs kórház, amely ily módon az egyetlen állami egészségügyi intézmény az országban, mely ilyen felszereléssel büszkélkedhet.
Beomlott kedden egy nagyszebeni hotel beltéri medencéje fölötti mennyezet, a hatóságok életbe léptették a vörös beavatkozási tervet – közölte a Szeben megyei katasztrófavédelmi felügyelőség (ISU).
A hódmezővásárhelyi gépkocsivezető segélyszállítmányokat vitt Temesvárra, ám a szállítmány nem ért célba, mert az aradi várhíd közelében 1989. december 23-án hajnalban tüzet nyitottak rá, és az akkor 44 éves Tóth Sándor a helyszínen életét vesztette.
Miért ízetlen a mangó, savanyú a narancs és apró a citrom a romániai boltokban? Miközben az európai uniós szabályok elvben valamennyi tagállamban azonosak, a polcokra kerülő gyümölcsök minősége mégis élesen eltér a keleti és a nyugati tagállamokban.
szóljon hozzá!