Istenhez való viszonyunk nem magától értetődő – Dávid István református lelkész a karácsony lelkiségéről (INTERJÚ) 2.

Közösségbe, gyülekezetbe ágyazott rendszeres imádság – talán ez lenne a „recept”.

Legutóbb egy jó barátom a FIKÉ-ben, egy közös beszélgetésben említette, hogy ő nem is tudja pontosan, mit fed a közösség fogalma. És elmesélte a saját élettörténetét. Tehát a fiatalok számára egy sor fogalom már nem adott, ilyen lehet a közösség vagy akár a család fogalma. Sokszor a család együttléte sem természetes ma már, messze élnek a nagyszülők, kicsit úgy látogatjuk meg őket, mint karácsonykor Jézust. Érezzük a lelkiismeret-furdalást, tudjuk, hogy el kéne menni hozzájuk, meg kéne őket ölelni, szorongunk, hogy nem töltünk elég időt velük. Sokak számára nem az élet szerves része a közösséghez tartozás. Erről nem beszélni kell, hanem megtapasztalni. Ezekhez a nagyon valóságos és nagy témákhoz kevés a beszéd. Kell róluk beszélni, de kevés a beszéd.

Ugyanakkor a közösség fogalmában benne van a rendszeresség is, az, hogy újra meg újra kapcsolódunk egymáshoz.

– Annak, hogy a családról alkotott kép változik, milyen hozadékai lehetnek az emberi lélekre nézve?

– Tetszik vagy nem tetszik, de az, hogy a családtagjaink, idősek távol élnek tőlünk, mentálisan nagyon leterhel, igénybe vesz minket. Látszólag nem, de tulajdonképpen mégiscsak egy hosszúra nyúló „gyászfolyamatot” élünk át.

hogy azokat a közvetlen kapcsolódási lehetőségeket, pontokat elengedjük, amiket a család, a közösség jelent. Lehet, hogy a család, közösség szavakat kiejtve az az érzése támad sokaknak, hogy ezek a fogalmak már nem jelentenek semmit, „naftalin szagúak”, ómódiak, lejárattuk, kihasználtuk őket, lejáratta a történelem is – miközben ezek hihetetlenül fontos tartalmak.

Erre a fájdalommal, dühvel, tehetetlenséggel telített baráti felvetésre csak annyit lehet mondani, hogy teljesen igazat kell adnom neked. Valóban lejárattuk ezt a szót, de nem tehetünk egyebet, mint felemeljük ezt a szót, és vállaljuk annak a kockázatát, hogy mégiscsak jelent valamit, és nem csak azt jelenti, amit műveltünk vele. „Mi nem moshatjuk tisztára az »Isten« szót, teljesen tisztára; de fölemelhetjük a földről beszennyezett és szétfeszített állapotában, és kifeszíthetjük halálos gondunk órája fölött.” (in. Martin Buber: Istenfogyatkozás. Typotex Kiadó, 2017. 13.old)

Az ünnepi hajszában lihegő ember légszomja ez. Ebben a tempóban Istent is csak kapkodva tudjuk magunkhoz venni. A mindennapok tapasztalata is ez. Az Istenhez való „hozzáférésünk” különböző okok miatt nem folyamatos. Ha teológiailag akarom ezt megfogalmazni, azt mondom, ez azért van, mert nem az Éden közelében, az Édenkertben élünk. Emiatt az Istenhez, az élethez való viszonyunk egy küzdelem. Az Istenhez való viszonyunk nem magától értetődő. A szaggatottság innen van, de nagyon sokfelől megközelíthető. Roland Barthes francia filozófus írja a Loyolai Szent Ignác-i lelkigyakorlat kapcsán, hogy a lelkigyakorlat nem más, mint a szavak keresgélése. Azt írja Barthes, hogy lelkigyakorlatozó nem teofániát akar, tehát nem Isten-megjelenést akar kieszközölni az Istentől, hanem szemiofániát – vagyis azt szeretné, hogy jelentésessé váljanak a dolgok.

meg kell küzdeni azért, hogy a dolgok jelentésessé váljanak. Igehirdetőként sokszor gondoltam arra, hogy nekünk nem szabad pontot tennünk a mondatok végére. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy én pontot tegyek. Az advent, karácsony üzenete az, hogy Isten igehirdetése nincs befejezve. Izgatottan várjuk, hogy egyszer, végre, így vagy úgy, áment mondjon az Örökkévaló az életünkre, a világra. Reánk nézve ez egy nagyon nagy evangéliumi üzenet, mert azt jelenti, hogy annak, amit mondok, mindig van (lehet) folytatása. Ott, ahol pontot tennénk, ott még jöhetne ez meg az, például az, hogy bocsánat, hogy ne haragudj, hogy köszönöm. A töredezettség azt mondja el, hogy „nem tudom elmondani”. Máris ott vagyunk a beszélgetésünk elején említett ámulatnál. Annak elismerésénél, hogy valami nagyobb, több előtt állok. Ez a hit alapvetése, tapasztalata. Hogy elismerem: nálam sokkal nagyobb valaki létezik. Minden emberi találkozás magában hordozza ezt a szentségtapasztalatot.

Pap Géza akkori püspök úr megkérdezte: mi akarok lenni, filozófus vagy teológus? Mondtam, hogy lelkipásztor. Igazából ez akkor egy „felülről jövő” mondat volt. Azóta is ez van bennem, hogy a lelkészi hivatásom lényegét nem a tudományos rész adja meg, hanem az emberekre való ráutaltság, a velük való együttjárás, a tükröződés, az egymás hite által való épülés. Számomra ez nagyon sokat jelent lelki kísérőként is: amikor épp elveszítem a szemem elől az Istent, vagy épp nem tudom, hogy hol van, de leülök beszélgetni valakivel, rájövök: ja, itt van az Isten, az én beszélgetőtársamban, magamban kerestem, de lám, vele jár.

és hihetetlenül jó rendszereket tud összerakni, de gyakorlata kevés van. Istenről sokat tud, de Istennel nem tölt időt.

Ha valamikor, akkor manapság a bölcseknek, a városok elöljáróinak, az írástudóknak és a vezetőknek lenne nagyon fontos eljutniuk a jászolig, nem a filozofikus magaslatokig, hanem a kisded Jézusig. Az Istenről való beszédtől eljutni az Istennel való találkozásig. Nagy szükségünk lenne arra, hogy a Jeruzsálemek vezetői ne csak megrendüljenek a születés híre hallatán. Oh, bárcsak legalább megrendülnének, és főleg ne gyilkos terveken, megtorlásokon, stratégiákon törjék a fejüket, hanem valóban komolyan fontolóra vegyék annak a lehetőségét, hogy a Megváltóval találkozzanak. A karácsonyi gondolat aktualitása ott is tetten érhető, hogy függetlenítettük a tudást a hittől, függetlenítettük a tudást az élettől – elég, ha a mesterséges intelligenciára gondolunk.

A karácsonyi történet a politikáról és a hatalomról is beszél: a hatalom eljátssza azt, hogy ő a Messiás. Mint ahogy Heródes is eljátssza azt, hogy ajándékot akar a jászolhoz vinni. Az egyszerű pásztorok mindig oda fognak találni a jászolhoz. Nagy szükség lenne arra, hogy a bölcsek és a hatalmi pozícióban lévők is megrendüljenek, és találkozzanak az élet egyszerűségével, törékenységével, fájdalmával és szentségével.