Trump pofonja

A balliberális és szélballiberális oldal valóságos világvége-hisztériakampányba kezdett, és a demokráciát siratja, míg a magukat konzervatívnak vallók egy része jubilál, mondván: Trump „a mi emberünk”, aki most aztán helyre teszi a szélsőséges „liberalizmus” vadhajtásai által fenyegetett Amerikát és a világot. Mások – oldaltól függetlenül – azt mondják: Trump éppoly méltatlan volt az elnöki tisztségre, mint legyőzött ellenfele, Hillary Clinton. Holott az igazság ezúttal is lényegesen árnyaltabb, és érdemes higgadtabban megvizsgálni a helyzetet.

Már megszokhattuk, hogy a magát „progresszívnak” tartó oldal rögtön a demokrácia halála miatt kezd siránkozni, és ellenállást hirdet, amikor a polgárok többsége nem az általuk „jónak” és „helyesen gondolkodónak” tartott jelöltre szavaz. Az, hogy ezáltal némileg ellentmondásba kerülnek önmagukkal, illetve magával a demokrácia lényegével, a jelek szerint továbbra sem zavarja őket.
A másik oldal öröme sem feltétlenül indokolt, mivel Amerikában némileg mások a politikai dimenziók, egy jelölt nem feltétlenül fogja osztani az európai, azon belül pedig a magyar, magukat konzervatívnak mondó emberek nézeteit csak azért, mert republikánus. A jelöltek alkalmasságáról pedig annyit, hogy ideális jelöltek és körülmények csak az ideák világában, az ideológiák vezette megmondóemberek képzeletében léteznek. A való világban csak a valós viszonyokból és körülményekből érdemes kiindulni, amelyek ma Amerikában ezt a két jelöltet, és megválasztott elnökként Trumpot „termelték ki.”

Trump jelentős politikai és médiaellenszélben aratott nagy győzelmet. Az amerikai társadalom jelentős része szemében viszont sikerrel állította be magát olyan, a becsontosodott politikai és gazdasági elittel szemben álló jelöltnek, aki tényleg az amerikai kisemberekért áll ki. Történt ez annak ellenére, hogy amúgy ő maga is a gazdasági elit tagja.

Clinton veresége az arrogancia és az egyre inkább tragikomikusba forduló, a klasszikus amerikai demokrácia egyik legfőbb alapértékének számító szólásszabadság béklyójává vált kényszeres politikai korrektség eredménye. A főleg a balliberális elit által lenézett átlagember számára egyrészt az lehetett szimpatikus, hogy Trump a régi nagyság – bármit is jelentsen ez – visszaállításával kampányolt, másrészt az, hogy szembement a pc-kórral – még ha gyakran át is ment a másik szélsőségbe. A közvélemény-kutatások kudarca amúgy vélhetően a fősodratú média és politikusok túlzásai miatt következett be. A médiában generált Trump-ellenes hisztéria nyomán sokan a közvélemény-kutatók előtt nem, csak a szavazófülkében vállalták a véleményüket.

Az üzletember győzelméhez mindemellett a nagyfokú establishment-ellenesség is kellett. A sikerhez hozzájárulhatott, hogy egy adott pillanatban a Republikánus Párt vezetőivel kialakult vita nyomán kijelentette: már nem is a párt jelöltjének tekinti magát, hanem függetlennek – ez megerősíthette annak a látszatát, hogy a teljes, lejáratódott, korrupcióba fulladt, beltenyészetté vált politikai berendezkedéssel szemben áll. Sokan Trump agresszív kampánya nyomán az eddigi politikai és gazdasági világrend felborulásától tartanak, attól, hogy Washington bezárkózik, protekcionista gazdaságpolitikát folytat, hátat fordítva a szabad kereskedelemnek és a katonai szövetségesek támogatásának.

Persze megjósolni mindig a jövőt a legnehezebb, de azért érdemes külön kezelni a kampány hevében elhangzott vaskosabb kijelentéseket attól, mit és hogyan tehet meg a világ egyetlen, demokratikus szuperhatalmának első embere. Békülékeny, kiváló győzelmi beszéde alkalmas volt az aggodalmak eloszlatására – a kezdetben pánikoló világtőzsdék pozitívba fordultak –, és az, hogy Dél-Koreát máris biztosította: továbbra is megvédi, a többi szövetséges számára is üzenetértékű lehet. Mindemellett külön üdvös lenne, ha amúgy a NATO-tagság megőrzése mellett az EU tagállamai végre nem csupán Washington védőernyőjére számítanának, hanem saját, ütőképes közös haderőt is létrehoznának, amely az európai stratégiai érdekeket szolgálja.

Az meg végképp a sci-fi kategóriájába tartozik, hogy Washington kiszolgáltatja a világot Moszkva és Kína kénye-kedvének. Ha bizonyos hangsúlyeltolódások be is következnek, nehezen hihető, hogy lemondana stratégiai helyzetéről, a világpolitikában jelenleg betöltött vezető szerepéről. Az viszont, ha valamivel békülkenyebb hangot üt meg, és nem feltétlenül a kardcsörtetés lesz az első reakció, kimondottan üdvös lehet a világ békéjének szempontjából.

Akik szerint Trump nem több egy egyszerű borsóagyú tahónál, akit hasonlóan borsóagyú tahók választottak meg, néha azért gondoljanak arra, hogy a világ egyik legsikeresebb emberéről van szó, aki örökölt vagyonát sikeresen megsokszorozva vált országa és a világ egyik leggazdagabb üzletemberévé, majd amerikai elnökké. Na meg arra is, hogy amikor a korábbi színészt, Ronald Reagant elnökké választották, mindenki lesajnálta – mégis ő lett az egyik legkiválóbb amerikai elnök, akinek a mandátuma alatt sikerült térdre kényszeríteni a Szovjetuniót, és elindítani a kommunizmus európai rémuralmának felszámolását.

És jusson eszükbe: a valóságtól elszakadt, ideologikus ködképekbe ragadt, de saját véleményük szerint mégis mindig mindenkinél mindent jobban tudó elitek a Brexit után most újabb hatalmas pofont kaptak. És ha nem térnek észhez, még elcsattanhat jó néhány.