Már közhely, hogy Románia a korlátlan lehetőségek és a lehetetlen korlátoltság országa, de Gabriel Oprea és pártja, a Románia Fejlődéséért Országos Szövetség (UNPR) csodálatos „karrierje” megint csak olyan jelenség, amely ezt a megállapítást igazolja.
2015. augusztus 07., 09:572015. augusztus 07., 09:57
A pályafutását hivatásos katonatisztként kezdő Oprea 2003-ban már altábornagyi rangot kapott – vélhetően annak köszönhetően is, hogy akkor már a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben politizált. Később a belügyminiszteri tisztséget is megkapta, amelyből azt követően távozott, hogy pártja kifogásokat emelt az államtitkárok kinevezése ellen. Ekkor lépett ki a PSD-ből is – ám nemhogy nem tűnt el a süllyesztőben, hanem ezzel indult be csak igazán a karrierje. A zömmel az akkor ellenzéki PSD-ből és PNL-ből kilépett honatyákkal együtt megalapította az UNPR-t, amely a PDL–RMDSZ-kormány szövetségesévé vált, és 2009 és 2012 között a védelmi tárcát irányíthatta.
Amikor azonban érzékelte a konjunktúraváltást, skrupulusok nélkül állt át ismét – ennek jutalmaként ma a belügyi tárcát is irányító miniszterelnök-helyettes. Oprea sikerének titka az, hogy tökéletesen alkalmazkodott a bukaresti politikai viszonyokhoz, és a legapróbb lelkiismereti probléma nélkül képes bárhol, bármikor, bárkit elárulni. Pártja ideológiája kizárólag abban merül ki, hogy mindig az aktuálisan hatalmon lévőkkel kell jóban lenni – a parlamenti támogatás jutalma néhány miniszteri tárca.
Az, hogy pártja – amely közvetlenül nem mérettette meg magát a választásokon, hiszen a Szociálliberális Unió tagjaként jutott parlamentbe – honatyáinak száma három év alatt megháromszorozódott, annak tudható be, hogy egyre több képviselő és szenátor döbbent rá: a tökéletes gátlástalanság kifizetődő, ezért beálltak Oprea mögé.
Most, hogy Ponta miniszterelnök és a PSD kormányzása egyre ingatagabb, az ellenzéki liberálisok bármikor kormányközelbe kerülhetnek. És bár korábban úgy nyilatkoztak, nem az eddig megszokott módszerekkel kívánnak kormánytöbbséget kialakítani, nehezen hisszük el, hogy ha helyzetbe kerülnek, nem tesznek majd olyan együttműködési ajánlatot Opreának, amelyet az nem tud – igaz, nem is akar – visszautasítani.
Hogy Romániában gyanúsan tekintenek a kettős állampolgárokra, nem újdonság, azt már megszokták az erdélyi magyarok. De enyhén szólva meglepő, hogy Magyarországon is indulatokat gerjeszt a kettős állampolgárság kérdése.
A közép-európai ember kényelmi illúziójának végét jelzi mindaz, ami most az életadó, elnyűhetetlennek hitt kék szalagunkkal, a Dunával történik. És abból kifolyólag velünk, mindannyiunkkal.
Miközben eddig jóformán csak passzív szemlélőként kísérte az ország légterét megsértő orosz drónokat, hirtelen igencsak hiperaktív lett a román légierő.
Történelmi fordulóponthoz érkezett a hírfogyasztás. A kérdés már nem csak az, hogy hol olvassuk a híreket, hanem akarunk-e még egyáltalán szembenézni velük.
Egyetlen félreértelmezett hír is elég ahhoz, hogy egy reményvesztett közösségben újra fellobbanjon a remény. Parajd esetében azonban a valóság ismét józanítóbbnak bizonyult a politikai diadaljelentéseknél.
A történelem nemcsak hősökről, hanem árulókról is szól, mégha igencsak keveset emlegetjük őket. A sport világában is beszélhetünk eredményességről és eredménytelenségről egyaránt, sztárokról és – antisztárokról.
Sportújságírók, szakírók, futballszurkolók körében jó ideig témát szolgáltat még a hétfőre virradóra befejeződött, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett labdarúgó-világbajnokság.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
szóljon hozzá!