Néppárti sietség

Toró T. Tibor elnök és a megmérettetésen részt vevő Szilágyi Zsolt alelnök kissé túlságosan is komolyan vette a politikai felelősség és fair play íratlan szabályait, és vélhetően a kampány urnazárás után sem múló hevében hozta meg döntését, a várakozásokat alulmúló eredmények ismeretében.

Ezt az analógiát követve Kelemen Hunornak is távoznia kellene, hiszen nemhogy az RMDSZ-nek a 2012-es parlamenti választáson elért eredményét nem sikerült hoznia vasárnap, de a 2009-es államfői megmérettetésen saját maga által elért szavazatszámot sem.

Persze a néppárt jelöltjére leadott 53 ezer szavazat nem jelent elmozdulást az alakulatnak a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon szerzett támogatottságához képest. Azt azonban mégsem gondolhatták komolyan az EMNP-ben, hogy szavazattá tudják konvertálni a Szilágyit támogató 200 ezer aláírást olyan körülmények között, amikor a törvényhozási vagy önkormányzati megmérettetéshez képest az államfőválasztás sokkal kisebb téttel bír a romániai magyarok számára.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy két éve alapított párttal nem lehet rövid idő alatt csodákat művelni a romániai magyar politikai színtéren, amelyre több mint két évtizeden keresztül jobbára az egyszólamúság és az egypártrendszer volt jellemző.

A kettős lemondást jóváhagyni vagy felülbírálni hivatott néppárti elnökségnek azt is mérlegelnie kell, hogy ez a gesztus, az esetleges vezércsere nem hat-e demoralizálóan a tagságra, és hogy milyen hatással lesz a jelenleg is zajló szervezetépítési folyamatra. Másrészt nyilvánvaló, hogy a pártelnöki tisztség nem nyugdíjas állás, egy komoly, hosszú távon gondolkodó politikai alakulat sorsa pedig nem függhet a vezetőitől.

Bárhogy is alakuljon Toróék mandátuma, hasznos lenne, ha a néppárti meakulpázás nyomán sikerülne levonni az eddigi választásokon szerzett tapasztalatokból fakadó politikai következtetéseket, megpróbálva végre valós alternatívát felmutatni az RMDSZ-szel szemben. Akár az ebben érdekelt politikai táborok összefogásával.