A Parászka-ügy tanulságai

Az erdélyi sajtó részletesen beszámolt a Parászka-ügy fejleményeiről. Az ügyészség vádemelés nélkül lezárta Parászka Boróka keresetét, amelyben újságíró kollégáját, Kiss Dénest tettlegességgel vádolta meg, és kétségessé vált, hogy a minduntalan bizonyítékként nyilvánosságra hozott sérüléseit önmaga okozta-e önmagának, vagy mással okoztatta magának, vagy valaki másnak tulajdonítható. Az állítólagos áldozat tanúi jelen sem voltak az állítólagos agresszió helyszínén a Marosvásárhelyi Rádióban, az általa vádolt agresszornak a tanúi viszont nemcsak annak az ártatlanságát, hanem az önmagát áldozatnak bemutató Parászka erőszakos magatartását is tanúsították.

Ráadásul arra is fény derült, hogy Parászka Boróka (már) tizennégy évvel ezelőtt verbális és tettleges utcai agressziót követett el egy nőtársa ellen, és hét napon túl gyógyuló sérülést okozott neki.

Arról nem is beszélve, hogy Parászka Boróka ismeretségi körében nagyon sokan szembesültek azzal, hogy – miközben önmagát áldozatnak és jogvédőnek tünteti fel – a csúnya beszéd, a verbális agresszió, sőt a tettlegesség sem áll távol tőle. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, semmiféle beismerés, önkritika, alázat, igazságérzet sem tapasztalható az emberi jogok, kiemelten a női jogok és a sajtószabadság féltő élharcosa és „védelmezője” részéről. Sőt, ehelyett „még ő áll az erdő felől”, és – a Marosvásárhelyi Rádiónál az ügy további kivizsgálása idejére mikrofonjogát megvonó felettese hallgatási kérését semmibe véve – a sajtóetikát teljes mértékben betartó lapszerkesztő kollégája őt érintő írásait megelőző telefonhívásait zaklatásnak minősíti, és kiterjeszti azokat közel másfél évtizedes, rendszeres és váratlan időpontokra. Természetesen, ez sem igaz. Így hát a Parászka-ügy nem szakmai, nem világnézeti, hanem etikai kérdéssé alakult. De jönnek a lájkok ezrei, a megosztások százai, fokozódik a szolidaritás és a gyűlölet, csak már azt sem tudni, hogy mi mellett és mi ellen.

De nemcsak az elkötelezett támogatók, hanem az ellenszenvüket – néhol egészen alpárian – kifejezők tábora is dagad. Egyre többen vallják, hogy amit Parászka Boróka művel, művelt, az jelképes agresszió a Marosvásárhelyi Rádió, a Székelyföld hangja hallgatói, a közösségi médiában és a közszolgálatiságban bízókkal szemben, egyúttal pedig potenciális szándékos félrevezetés és diverzió a sajtószabadság ellen. Amikor nem feltétlenül a kimondott vagy leírt tények tisztázása a cél.

Az egyébként valós problémák túlzott hangoztatása, erőszakos, egyoldalú és szubjektív képviselete sokakban már nem empátiát, hanem antipátiát vált ki. Egy jelenségről van szó. Példának okáért a férfiak részéről nőket ért bántalmazások metoo mozgalma sokszor azzal szembesül, hogy éppen egyes nők élnek vissza vele. Mennyire lehet hiteles annak a szájából, tollából, aki saját maga követett el agressziót nőtársa ellen?

Egy ügy a sok közül, majd úgyis feledésbe vész, minek foglalkozunk vele? Ráadásul jelen esetben egyeseknek elégtételül szolgál az, hogy nyer(het) az igazság, és kivételesen nem „a jó nyeri el méltó büntetését”, a mikrofonja mellé beszélő újságírónővel szolidarizálóknak pedig az, hogy sokszorosan felerősödve hallhatják Brüsszelig visszhangzó hangjukat az emberi jogok tiprásáról és az erdélyi, a magyar sajtószabadság végveszélyéről.

Ráadásul Parászka Boróka sem marad munka nélkül, biztosan sokan felkarolják majd, mint például a sokak által szélsőségesen magyargyűlölőnek tartott Amerikai Magyar Népszava, amely Böjte Csaba lejáratási kampánya után ideig-óráig kifogyott a botránytémákból. A népi bölcsesség, az egyszerű emberek szóhasználata szerint amúgy is „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. Mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen egy olyan jelenségről van szó, amely napjaink közéletét megmételyezi. Értsünk hát szót abban, hogy közösen le kell vonnunk a Parászka-ügy tanulságait.

1. Jól ismerjük a farkassal riogató juhász mesebeli történetét. Amikor valóban jön a farkas, már nem hisznek neki. Nyájak, farkasok és füllentő juhászbojtárok árasztották el a közéletet.

2. Bár már-már mindent lehet meg- és félremagyarázni, a tények mégis tények maradnak, a nem igazolható, szubjektív információk azonban nem válnak azzá. Még ha sokan és sokszor olyan magabiztosan beszélnek róluk, hogy ők maguk is elhiszik valóságtartalmukat.

3. A mai világ, legalábbis mifelénk, igyekszik felszabadítani magát az erkölcsi kontrolltól, a vallási vagy világi „tízparancsolatoktól”, hogy hiteltelen hatalmát szabadabban gyakorolhassa, és az igazak ellenállását könnyebben legyőzhesse. A nagyotmondók, a semmitől vissza nem riadók, a populisták a nekik hívők kitaposott útjait járhatják.

4. Amikor valaki „tolvajt kiált”, amikor az általa vehemensen hangoztatott és képviselt dolgok egyáltalán nem bizonyítottak és bizonyíthatóak, akkor egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy éppen azok ellentéte áll fenn.

5. Aki más szemében meglátja a szálkát, a magáéban viszont nem veszi észre a gerendát, miközben tényszerűen hiteltelenné válik, annak korábbi és későbbi megnyilvánulásai is kétségesek, sőt az általa képviselt mozgalmak, intézmények, közösségek is „csorbát szenvednek”.

6. Igazolható igazság és bizonyíthatatlan igaztalanság mindig volt, van és lesz a földön. A keresztény vagy a kereszténységgel összhangban levő életvitelű embernek a Megváltó szavai nyújtanak mindenkori biztatást: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”.

7. A sokszor ellenőrizhetetlen információáramlás és a korlátlan véleménynyilvánítás korában a sajtószabadság lényege válságba került, a sajtó egy része az erkölcsöt és a vele járó igazságot nélkülöző hatalmi és gazdasági érdekek szférájába jutott, helyenként a diverziókeltés eszközévé vált.

A fenti általános, filozófiai és néhány népi bölcsességre is alapozó megközelítéseket követően újból felteszem a kérdéseket, talán könnyebb lesz válaszolni rájuk. A Parászka-ügyben valójában ki az agresszor és ki az áldozat? Ki okozta a véraláfutást az újságírőnő karján és ki zaklatta? A megjelenésre váró cikk előtt felhívni az érintett személyt zaklatásnak vagy a sajtóetika betartásának minősül? Lehet-e hiteles a női és az emberi jogok védelmezője, ha saját maga erőszakot követ el nőtársa ellen? Hol találkozik az emberiesség, az erkölcs és a jog? Hova fejlődött a világ, amióta feltalálták az internetet, a leckekönyvből pedig kivették az erkölcstan nevű tantárgyat?

Végezetül sok sikert kívánok a Marosvásárhelyi Rádiónak, hogy visszaszerezze a közszolgálatiság hitelét, miután a Parászka-ügy jelentős mértékben megingatta azt. „Utólag könnyű okosnak lenni”, de talán nyolc évvel ezelőtt jobb lett volna a rádiószerkesztők abszolút többségének a véleménye alapján nem adni mikrofonjogot Parászka Borókának, hogy sok évnyi botrány után meg kelljen vonni azt.

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár