Tűhegyeknek hívott sziklaképződmények Tunézia tengerpartján
Fotó: Csermák Judit
Tunéziában a főváros környéki és a keleti tengerpart fövényei, a közelükben található nevezetességek sok turistát vonzanak. Vannak olyan területek azonban, amit kevés látogató keres fel. Tunézia észak-nyugati része eddig kimaradt utazásainkból, így egy napot szántunk rá, hogy eljussunk az algériai határ közelében fekvő kisvárosba, Tabarkába.
2025. július 19., 08:372025. július 19., 08:37
2025. július 19., 08:422025. július 19., 08:42
Majd tíz alkalommal jártam már Tunéziában, így úgy hiszem, bizton állíthatom: láttam a legnevezetesebb látnivalókat. Sőt, azt is kijelenthetem, hogy olyan helyekre is eljutottam, ahová igen kevés turista tette be a lábát. Ilyen volt az izraeli Maszadához – mind látványában, mind történetében hasonlító – Jugurtha-asztalának elnevezett hegy, s az egykori történetírók által világtörténet-megfordítóként számon tartott Záma. Utóbbinál magányos bóklászóként férjemmel mélységekbe, régészeti rétegekbe láthattunk bele. Tunézia észak-nyugati része eddig kimaradt utazásainkból, így egy napot szántunk rá, hogy eljussunk az algériai határ közelében fekvő kisvárosba, Tabarkába.
Csendes reggel a főváros környéki tengerparton
Fotó: Csermák Judit
Hosszú út várt ránk, szállodánktól mintegy kétszázötven kilométert kellett megtennünk. Tapasztaltuk, a kialakított luage-rendszer, a kisbuszok hálózata gyors, és jól működik. Amint megtelik egy kilenc személyes jármű, indítják is. A főváros, Tunisz mellett taxinkkal elhaladva oly nagy volt a sivatagi por a levegőben, hogy alig lehetett látni. A nagyvárostól nem messze átkeltünk a Medjerda folyón, az egykori Bagradán, ami a pun háborúk idején történelmet írt.
A mérete számunkra csalódást okozott, inkább hasonlított egy szélesebb patakhoz, mint folyóhoz, bár ahol mi láttuk, már sok száz kilométeres „munka” volt mögötte, mivel vizét gátakkal szabályozták. Medjerdának a történelem kezdetétől jelentős szerepe volt a települések kialakulásában.
Utunk során Béja és Ras Rajel közelében rendezett katonai temetőket látogathattunk meg. Az elsőben ll. világháborús angol, kanadai, afrikai katonák nyugszanak, megközelítőleg háromezren, s négy l. világháborús sírt is felfedezhettünk a rendkívül szépen gondozott gyepes, virágos környezetben. Minden halmon pontos, kőbe vésett feliratok azonosították az elhunytakat.
Régi keresztény templom Tabarkában
Fotó: Csermák Judit
Ahogyan észak felé haladtunk, nagyot változott a táj. Az országnak ez a része teljesen más képet mutat, mint az olajfaligetes keleti, nem is szólva a sivatag rózsáját – a megkövesedett homokot – „termő” déli homoksivatagról.
Megművelt hegyhátak tűntek fel. Az emelkedő dombokra aranyló búzatáblatarlók futottak fel. Minél több talajt meghagyva a művelésnek, a tanyabokrok a magasabb szintre épültek. Egyre érthetőbbé vált, hogy annak idején Provincia Africa hogyan lehetett a Római Birodalom egyik éléstára. Tabarka közelében már erdőben futott utunk. E tájon jelentős a paratölgy jelenléte. Az, hogy az algériai határ felé közeledünk érzékelhető volt a szaporodó közúti ellenőrzések láttán, s egyre több autónak volt algériai, sárga rendszámtáblája fekete számokkal.
Bourguiba elnöktekintélyes méretű szobra tekint alá a nyüzsgő forgalomra a főtéren
Fotó: Csermák Judit
Ezen a területen, lévén erdős fauna, felvirágzott a fafaragás. Tabarkában utca hosszan láthattunk standokat, de árusaik üzleti véna híján voltak, a két szem külföldi láttán sem bújtak elő valahol kényelmesen végzett sziesztájukból. Az alkotók kezéből időnként sajátos műalkotások kerülnek ki, így fényképezhettem például faragott-festett Che Guevara fejet is. Tabarka, egykori nevén Thabraca jelentős föníciai, római kikötőváros volt. Rómába innen szállítottak fát, a cirkuszi játékokhoz vadállatokat, és mezőgazdasági terményeket, olívaolajat, gabonát. A korai kereszténység idején kiemelt püspöki székhely volt a település, az arab hódítók megjelenésével kezdett a város hanyatlani.
A Hotel France a Bourguiba elnökről – a francia uralom alól 1956-ban felszabaduló ország, a Tunéziai Köztársaság harminc éven keresztül regnáló első miniszterelnökéről – elnevezett utcában egykori államfők száműzetési helyeként szolgált. A régebbi bédekerben még az szerepel, hogy a kényszerű tartózkodás napjait emlékszoba őrzi. A jelenlegi recepcióstól érdeklődve kiderült, hogy a hotelt párszor átépítették, megszüntetvén a relikviákat.
Alkotó a „műteremben”: így készül a fazekas áru
Fotó: Csermák Judit
Kerestük a városban megmaradt korai keresztény templomot. Egy nyíl masszív, magas kőkerítés felé mutatott, két kapuján sehol egy felirat. A tunéziaiak kedvesek, segítőkészek, kérdésünkre, hogy lehetne bejutni, egy, az utcán arra haladó fiatalember megszólított egy másikat: tudja-e, hol van az őr? Elég nagyhangú disputa keletkezett, mire jó idő múlva kitárult az egyik ajtó, s megjelent benne az álomittas őr, aki valószínűleg déli sziesztáját töltötte odabenn. A kerített udvart kis előadótérnek rendezték be. Tabarkában minden nyáron dzsesszfesztivált tartanak ezen a helyszínen. A templomba belépve megkapó volt az arányos formák látványa. Egyszerű, letisztult téglafalak, elöl, az oltár helyén néhány római kori sírkő fogta meg a szemet. Itt sem volt semmi felirat, sem prospektus, sem látogató, az őrnek láthatóan nem sok dolga akadt, viszont étkezésének maradványait megszemlélhettük.
Rusztikus agyagedény-kínálat
Fotó: Csermák Judit
A város szélén, a tengerparton egészen meghökkentő formációkat alkotott a természet. A tűhegyeknek hívott sziklaképződmények felé, s tovább is, hosszan vezetett egy kiépített sétány, ahonnan jól lehetett látni az öböl túlsó partján magasodó hegy tetején az úgynevezett Genovai erődöt. A valaha szigetként, a parttól nem messze fekvő földdarabot mára feltöltéssel összekötötték a szárazfölddel. Kanyarulata, homoksávja helyi családok strandolását szolgálja.
A Genovai Köztársaság gyarmatpolitikájával a Tirrén-, Földközi-, Fekete-, Égei-, Azovi-tenger partjain hozott létre telepeket. Ezeket nem katonai hatalommal, hanem egyes helyi kereskedő családokkal, uralkodókkal kötött szerződésekkel szerezték meg. Így a 16. században két genovai család, a Grimaldi és a Lominelli kezébe került Tabarka szigete, akik megerősítették a várost védő várat, s megsokszorozták a korallkitermelést. A Grimaldiak egyik ága a ma is regnáló monacói hercegi család. A Lominelliek is tekintélyesek voltak, van Dyck meg is festette az 1600-as években az akkori kormányzó családját. 1741-ben a tuniszi bej űzi el a genovaiakat, ő nem sokáig élvezheti a korallból származó hasznot, mert a halászati jog negyven év múlva már a franciák kezében van.
Szerettünk volna az erődbe bejutni – láttuk, valakik fentről kitekintenek – ajtaját azonban csak hosszas dörömbölésre nyitották ki. Némi baksis ellenében engedtek be a vastag falak közé, ahonnan a magaslatból jól szemmel lehetett követni a tengeren közeledő hajókat, s a kicsiny öböl védett kikötőjét.
Rendezett katonai temető II. világháborús síremlékkel
Fotó: Csermák Judit
Az erődöt elhagyva a kikötői séta után Sejnane falu felé vettük az irányt, mert hírek szerint ősi technikával működő fazekas műhelyek találhatók ott. Sajnos a településen nem láttuk ennek jelét, így mutogatás alapján pár kilométerrel odébb, az út mellett láthattunk meg fazekas termékeket áruló asszonyokat. Egyiküknél megállva szemügyre vettük az eladásra szánt portékákat. Ő és gyermekei rendkívül intenzíven invitáltak befelé a házukhoz azzal, hogy ott több mindent tudnak mutatni. Az édesanya nem tudott franciául, pedig Tunéziában kötelező ezt a nyelvet tanulni. Tízéves forma kicsi lánya próbált bennünket vásárlásra rábeszélni.
Fafaragványok egy utcai árusnál
Fotó: Csermák Judit
Abból kis darabot letörve, elkezdett beledolgozni egy szemünk láttára porrá őrölt törött cserépedényt. Kis tálkát formált. Hol a kemence? – érdeklődtünk. Erre a ház mellé vezetett, egy rendkívül piszkos, szeméttel borított udvaron keresztül, ahol a földön tűzrakás nyomait láthattuk. Lehelyezett egy tehénlepényt, arra rátette a tálkát, s befedte két másik tehénlepénnyel. Mutatta: így készül a fazekas áru. Bevezetett a házba, ahol egy kis szobában sorakoztak az alkotásaik. Öltözetük is szegénységet sugallt, ezért meglepő volt a ház mérete, s a külső borítás fényes csempéje. Az általuk készített tárgyak azonban rusztikusan szépek, ízlésesen díszítettek voltak, a legtöbb piacon megállták volna helyüket.
A földúton kiballagva persze a többi árus asszony is vásárlásra biztatott, de akkor mi már egy natúr színű, primitív geometriai és halmintákkal díszített tál tulajdonosai voltunk. Szomorú azonban, hogy a hagyományos fazekasság után kutatni kellett, hogy nincs megszervezve a hagyományok megőrzésének módja, terjesztése. Vagy csak mi nem akadtunk rá? Nem hiszem, mert egy kedves arab ismerős, aki Tabarka felkeresését ajánlotta nekünk, beszélgetésünk során a hagyományok eltűnésén, a rájuk való oda nem figyelésen borongott. Hosszú idő óta járva az országot magunk is megtapasztaltuk, hogy például az általunk kedvelt kosarakból is egyre nehezebb műanyag „alkatrész” nélkül valót, csak természetes anyagból készültet találni.
Mennyivel vonzóbb lehetne a városka tengerpartja, ha időnként takarítanák is
Fotó: Csermák Judit
Sejnanéból egy kanyargós, erdőn keresztül vezető úton, ahol egy lélek sem járt, lejutottunk Sidi Mechrigbe, a tengerpartra. E tájon családi kis öblök sorát, az elvonulás lehetőségét hirdetik. A szerpentinről letekintve idillinek tűnt a táj. A mélyben meghúzódó homokos partszakasz hívogató képet mutatott, s a lenyugvó nap fényében kirajzolódó római kori rom is vonzónak tűnt.
Az öbölhöz leérve azonban nagy csalódás ért bennünket.
Egy felirat azt hirdette: „Copacabana”, de Rio de Janeiró hosszan elnyújtózó világhírű strandjának nevét kár volt kölcsönvenni, ilyen szennyezett tengerpartot még sehol sem láttunk.
A homokban mezítláb nem lehetett haladni, mert lépten-nyomon műanyag palackokba, halászháló-darabokba, mindenféle szemétbe botlott az ember.
A római kor maradványa gondozatlanul hanyatlott az azt nyaldosó hullámok közé.
De mindez nem zavarta a folyamatosan érkező helybéli családokat, akik vígan piknikeztek a szeméthalmazok között.
A lenyugvó nap fényénél hagytuk el a tájat. Visszafelé utunk nagyon hosszúra sikeredett, mivel sofőrünk nem találta az autópályára vezető utat. Késő este hajthattuk álomra fejünket, azzal a gondolattal, hogy mennyivel tarkább, sokszínűbb, tisztább, s ezáltal vonzóbb lehetne Tabarka és környéke.
Jó hírek érkeznek Tunéziából. A pusztító járvány elkerülte az észak-afrikai országot, s a vendéglátása is készen áll az érkezők fogadására. Az északi országrész egyik legvonzóbb része a Cap Bon (Jó Fok), amely Olaszországhoz legközelebb eső területe.
Csehország második legnagyobb városába, Brnóba – németül Brünnbe, magyarul Berénbe – utaztunk. Brno 2017-ben nyerte el az UNESCO által adományozott zene városa címet.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
,,Ez egy következmények nélküli ország, ahol mindent ellopnak” – mondogatta az utóbbi időben szomszédom magyarországi unokatestvére, akiről utólag kiderült, hogy jobban él, mint sokan közülünk Erdélyben.
Temesvár mellett feltárt avar lovas harcos sírok újraírhatják a térség avar múltjáról alkotott eddigi ismereteket. A leletek szerint az avar elit nemcsak jelen volt a Bánságban, hanem katonai és gazdasági ellenőrzést is gyakorolhatott.
A következő három napban a néphagyományból ismert fagyosszentek idén nem hozzák „igazi formájukat”: a meteorológiai előrejelzések szerint Erdély legnagyobb részén nem kell fagyra számítani.
Egy japán kisváros művelődési házában erdélyi ételek főnek: tyúkhúsleves, pörkölt, töltött káposzta kerül az asztalra, a falakon kalotaszegi minták, a konyhában pedig egy olyan ember dolgozik, aki mindezt nem tanulta, hanem hozta magával.
Az e heti fejlemények ismét csak bizonyították, hogy nincs olyan súlyos válsághelyzet Romániában, amelyet a politikai osztály ne lenne képes tovább fokozni.
Bár csütörtökön többfelé alakultak ki záporok Erdélyben, a gazdák többsége hiába várt a tartós, kiadós csapadékot. A meteorológiai előrejelzések szerint azonban a hétvégén többfelé megérkezhet az eső.
Erőltetett menetben látott neki a bukaresti kormány a védelmi képességek fejlesztését szolgáló európai SAFE-program végrehajtásának, amelynek keretében közel 17 milliárd euró áll Románia rendelkezésére.
Lépésről lépésre Isten igéjének a fényében próbál előre haladni a megalakulásának 30. évfordulóját idén ünneplő Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség, amelyben Rácz Ervin Lajos lelkipásztor szerint megpróbálják összehangolni a generációkat.
Fontos mérföldkőhöz érkezett az apahidai református közösség templomépítése: a Krónika munkatársainak jelenlétében időkapszulát helyeztek el az épülő torony egyik szegletében.
Erdélyben még rétegjelenség a gombatermesztés, de egyre többen látnak benne lehetőséget. A székelyföldi Márton Zoltán gourmet-gombákat termeszt, hírportálunknak arról beszélt, hogyan működik a termesztés, mivel érdemes kezdeni, és meg lehet-e élni belőle.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!