Irány Cap Bonba taxival – a legkönnyebben Tunézia vészelte át a koronavírus-járványt

Tudom, reklámízűek e hivatalos sorok, de kívánom a számomra kedves, szimpatikus országnak, hogy ismét álljon talpra. Ismét, hiszen a közelmúltban, amikor megnyugodott az élet a szép Maghreb államban, mindig jött valami zavaró tényező – forradalom, merényletek –, amely egy időre elijesztette a turistákat.
Ezúttal az ország kevésbé ismert részére, a Cap Bon félszigetre hívom fel a figyelmet. A magyarul Jó Fok déli kapujában fekvő Hammamet szállodái szép vendégforgalommal dicsekedhetnek. Ez részben a visszatérő utasoknak, részben pedig a meghirdetett akcióknak köszönhető. A tengerparti metropoliszban az óváros idézi a múltat.

Ha szerencsésen túljutottunk a rohamon, akkor a medina mesebeli világába csöppenünk. A műhelyekben szorgosan folyik a munka, s a turistának kijár egy mosoly, ha bebámészkodik a nyitott ajtón. Híres emberek fedezték fel maguknak a helyet. Bettino Craxi olasz miniszterelnök ide menekült a felelősségre vonás elől, sírja a városfal tövében megbújó kis temetőben látható, s George Sebastian román származású amerikai milliomos rezidenciája is tükrözi az egykori gazdagok életét. Észak felé haladva megállhatunk a punok által alapított Nabeul városában, a település a római időkben Neopolis névre hallgatott. A városközponttól másfél kilométerre egy elhanyagolt romterület emlékeztet az elődökre. A kikövezett útjain egykor halászok szállították árujukat a halfeldolgozó üzembe. E manufaktúrákban készült az ókori gurmanok kedvenc halszósza, a garum.

Punok öröksége

Utunk következő állomása Kelibia. Eddig hozott az iránytaxi, itt kellett átszállnunk egy másik járműbe. De előtte felmásztunk a város nevezetességébe, az erődbe. A település már a föníciaiak idejében kulcsfontosságúnak számított, ez időben Apsisnak, magyarul pajzsnak nevezték. Fekvésénél fogva a pun időkben is fontos szerepet töltött be a birodalom védelmében, a rómaiak Karthágóval egyidőben pusztították el, de hamar újjáépült. A középkor sem hozott békét a város és az erőd életébe, többször vált a spanyolok és a szicíliai kalózok támadásainak céltáblájává. A hegyre épült vár ma is tekintélyt parancsoló. A kapukon átlépve viszont elég szedett-vedett látvány tárult elénk, a romos épületekre ráférne egy rekonstrukció. A falakat körbe lehet járni, s az elénk táruló panoráma kárpótol a hegymászás fáradtságáért. Tovább haladva túránkon hamarosan Kerkouane-ba, a félsziget legértékesebb feltárásához érkeztünk.

Noha pun romok és emlékek többek között Karthágóban, Nabeulben és Uticában is maradtak ránk, összefüggő romterületet csak Kerkouane-ban találunk. 1952-ben kezdték a város feltárását, az ásatások leleteiből következtetni lehet az egykori polgárok életére. Halásznép lakott itt, és a tengerben honos tüskés bíborcsiga feldolgozásából élt: e puhatestű rohasztásából nyerték az ókoriak a drága festékanyagot. A szabályszerű utcák mentén álltak a lakóházak, s mivel a kagylófeldolgozás itt is kellemetlen bűzzel járt, így a város életében fontos szerepet tölthetett be a közfürdő. A földbe mélyesztett kényelmes kádak most is megvannak, a padlót cementbe ágyazott kőtörmelék borította. Máshol az egykori illemhelyeket mutogatják a látogatóknak.
A várost tornyokkal védett vastag fal vette körül, Karthágó bukása e kétezer lelket számláló település sorsát is megpecsételte. Az ízlésesen berendezett múzeum tárgyai bizonyítják, hogy Kerkouane-t erős kereskedelmi szálak fűzték a görög városállamokhoz és Egyiptomhoz.

A turisták csoportokban érkeztek, az idegenvezetők csupán néhány érdekesebb épületmaradványra hívták fel a figyelmet, pedig még sokáig lehet bolyongani a méteres városfalakon, le lehet ülni az évszázados fák alá, s hűsölés közben visszagondolhatunk a népre, amely uralta a tengereket és Rómát is veszélyeztette.

Föníciai kőbánya

Másnap a félsziget legészakibb pontján, az Európához legközelebb eső El Haouariában fejeztük be körutunkat. A kis település kőbányájáról híres, jól megmunkálható sárga homokkövét már a föníciaiak is nagyra becsülték. A pun időkben Karthágó, Kerkouane építői használták szívesen, a rómaiak El Djemig szállították el köveit a hatalmas amfiteátrum építéséhez. A kőbánya fénykorában háromezer ember dolgozott a tárnákban.
Viszonylag korán érkeztünk a bejárathoz, a jegypénztár még zárva volt. Semmi baj, egy vállalkozó kedvű helyi lakos rögtön előkerült, s felajánlotta, hogy szakavatott vezetőként végigkalauzol minket az „ipari műemlék” bugyraiban. Gyakorlottan lépte át a kőomlást jelző korlátot, s beinvitált minket is a hegy gyomrába. Gyér zseblámpafénynél mutatta az egykori szerszámok nyomait s a nagyszámú denevért.

Mint később kiderült, ennek oka az volt, hogy ekkor már megjött a hivatalos pénztáros. Visszaúton néhány ott maradt gépet kerültünk ki, vigyázva lépkedtünk, hogy ne essünk be egyik vájatba se. A terméketlen köves talajon csak a kakukkfű nő meg, többen a réten tarisznyákba szedegették a mediterrán konyha ismert fűszernövényét.
Közben a nap delelőjére ért, egy kis étteremben hűsöltünk kiváló presszókávé mellett. A tulajdonos készséggel hívott taxit, s közben megmutatta az étterem nevezetességét, a „vízi teraszt”. A vendégek fürdőruhában, az egykori rámpákon felállított asztaloknál, félig a tengerben ülve kóstolgatták a helyi különlegességeket, itták a hideg üdítőt és a sört. Nagy melegben is mindig van egy kellemes fuvallat, amely enyhíti a kánikulát. Ha kedvük úgy kívánta, megmártóztak a hűs tengervízben, majd visszaültek asztalukhoz, hogy élvezzék a „pulchri promontorium”, a gyönyörű félsziget eléjük táruló szépségét.