Törökország fegyverei: minaret és mecset

A forradalom söpri el ezt a szennyet, ezeket a tolvajokat – kiáltozták január 11-én az Ankara utcáira kivonult tízezrek. A tömeg Recep Tayyip Erdogan kormánya ellen tüntetett, s az igazságügyi miniszter azt is kilátásba helyezte: lemond a kormány, ha a parlamenti frakciók egyetértésre jutnak a kérdésben. A történetet az is fűszerezi, hogy az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) reformtervezetéről folyó vita közben összeverekedtek a képviselők a török parlament igazságügyi bizottságának ülésén, irattartók és ásványvizes palackok repültek, sőt, még egy iPad is, amikor a bírák és ügyészek legfőbb tanácsának képviselője beadványt próbált előterjeszteni. Az előzmények 2012 decemberére tehetők, amikor Erdogan bírói puccsnak minősített egy korrupciós vizsgálatot, amely közvetlen környezetét is érintette. Ugyanakkor tisztogatásba kezdett a rendőri erők berkeiben is, valamint szigorítani próbálta a bírák kinevezése feletti ellenőrzést is.

Mi történt Kelet-Európa gazdasági tigrisével? Ők voltak a stabilitás oszlopai a Közel-Keleten, szerepet kaptak a szíriai rendteremtésben, az iráni atomprogram megakadályozásában, ők Izrael környékbeli barátai, és alig egy évvel 2011-béli demokratikus újraválasztásuk után 2012 nyarán országos zavargásokkal kellett szembenézniük. Akkoriban Recep Tayyip Erdogan már tíz éve vezette Törökországot. Amerikának aligha hiányzott egy „török tavasz”, így kevés a valószínűsége, hogy segítették volna a bujtogatókat.

Erdogan demokráciafelfogása

Harmadik egymást követő győzelmét érte el 2011 júniusában a parlamenti választásokon az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP), 327 helyet (49,83 százalékot) szerzett meg az 550 fős parlamentben. Így Erdogan lehetett az a miniszterelnök, aki három egymás utáni győzelmet kasszírozhatott, és egyre jobb eredménnyel. A Köztársasági Néppárt (CHP) 135 helyet (25,94 százalékot), a szélsőjobboldali Nacionalista Mozgalom Párt (MHP) 53-at (13 százalékot), a függetlenek 35 helyet (6,58 százalékot). Kerem Öktem, a European Studies Centre oxfordi kutatója szerint az AKP egy olyan elektorátusi többség bizalmát élvezte, amely sok mindenkit magába foglalt a török társadalom kiterjesztett középrétegeitől a szociális-konzervatív rétegekig, a vidéki dinamikus vállalkozókig, de még a marginalizált kurdokig is. Erdogan két mandátuma után Törökország figyelemre méltó gazdasági növekedéssel rendelkezett, és olyan geostratégiával, amely túlhaladta már az Oszmán Birodalom „újrahódításának” koncepcióját is. Csak az volt a kérdés, hogy az AKP politikája merre irányul a győzelem után: mennyi lesz benne a társadalom iszlamizációjára, az Európától való elszakadásra való törekvés.

Bülent Ecevittől a most az utcával szembenézni kényszerülő „despota”, Recep Tayyip Erdogan 2002-ben egy recesszióval küzdő török gazdaságot vett át, és azonnal megbízta Ali Babacan pénzügyminisztert, hogy makrogazdasági eszközökkel mozdítsa ki országát a kátyúból. Sikerült „forró” befektetői pénzeket behozni, aminek következtében 2002 és 2012 között 43 százalékkal nőtt az egy főre jutó GDP. Kiderült az is, a szekuláris török állam nem is igazán fontos érték, és nem lehetett tudni, mekkora mértékű nyitásra készül az iszlamizmus felé. Mielőtt kormányfő lett volna ugyanis, a felvilágosult despota 1997 decemberében elszavalt Siirtben egy verset , amiért tízhónapi börtönbüntetésre ítélték – ebből kevesebb, mint négyet ült le. Az inkriminált sorok így hangzottak: „A demokrácia csak vonat, amelyre felszállunk. A minaretek bajonettjeink, a mecsetek kaszárnyáink.” Érdekes, hogy ezért Törökországban tíz hónapot lehetett kapni, de a szavalat sokat elárul arról, hogyan vélekedik Erdogan a demokráciáról. Az ellentmondásos figura, Erdogan, Isztambul Kasimpasa nevű szegénynegyedéből származik, és iszlám neveltetésben részesítették. 1994-ben Isztambul polgármesterévé választották, 1998-ban került börtönbe az említett szavalat miatt, 2001-ben hozta létre az AKP pártot, amely elsöprő győzelmet aratott a 2002-es választásokon. 2003 óta folyamatosan miniszterelnök. Fontos gesztust tett 2003 márciusában, amikor a NATO-tag Törökország megtagadta az Egyesült Államok kérését, hogy az iraki inváziónál az amerikai csapatok használhassák Törökország területét. Ezzel megnyitotta az arab világot Törökország számára.

Bukása előtt jó barátja volt Asszád szíriai elnöknek, de jó kapcsolatokat ápolt Kadhafival is. Erdogant azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy jó viszonyt alakítson ki Barack Obamával is, sajtóértesülések szerint minden fontos közel-keleti kérdésben telefonon egyeztettek. Erdogan volt az első, aki Mubarak egyiptomi elnököt lemondásra szólította fel, 2011 szeptemberében az arab tavasz mindhárom jelentős helyszínére, Egyiptomba, Líbiába és Tunéziába is ellátogatott. Míg 2000 előtt a Közel-Kelet nem volt kiemelt téma a török külpolitikában, 2011-ben már Erdogan kormányfő és Davutoglu külügyminiszter is arabul szólt a líbiaiakhoz és az egyiptomiakhoz.

Figyelemre méltó, hogy az atatürki hagyományokat megszegve, Erdogan nyitott a kurdok felé. Engedélyezték a kurd nyelvű oktatást és televíziós közvetítést, nem utolsó sorban az Európai Unió felé tett gesztusként, és ami a legfontosabb: a török kormány már nem tekint kizárólag biztonsági kérdésként a kurd kérdésre.

Iszlám „kálvinisták”

Kerem Öktem azt állítja: az AKP tagjai nem definiálnák magukat „iszlám kálvinistákként,” de azzal egyetértenének, hogy Törökország gazdasági felemelkedése összefonódjék egy istenfélőbb társadalom perspektívájával.

Az AKP sikeres évtizedét nem lehet elválasztani az anatóliai gyökereitől: a Türgüt Özal kormányfő által a nyolcvanas években bevezetett reformok soha nem látott pezsgést hoztak az anatóliai Keleten, amely az iszlám burzsoázia epicentrumává vált. Egy gazdagodó, globa-lizált, innovatív, a piacot kedvelő középosztály nőt ott fel, amely azonban konzervatív maradt,erkölcseit pedig egy mérsékelt iszlamizmus elveihez igazította. A receptet – amely a vallásos alázatot agreszszív vállalkozói attitűddel kombinálta – több megfigyelő is a kálvinista etika iszlám megnyilvánulásának minősítette.

Az új etika brandje Kayseri város lett, ahol annyira felgyorsult a növekedés üteme, hogy 2004-ben a város polgármester meghívta a Rekordok Könyvének szakértőit egy újféle csúcs rögzítésére: ott jegyezték be egy nap leforgása alatt a legtöbb céget, szám szerint 139-et. A polgármester akkor Max Webertől idézett: „Olvastam Webert, hogyan dolgoztak keményen a kálvinisták, hogyan spóroltak, és fektették be a pénzüket új vállalkozásokba. Valami hasonló történik itt, most, Kayseriben” – hivatkozott az elöljáró a száz évvel korábban megjelent Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című Weber-munkára.

Török Khomeini?

Erdogan többek között a Fethullah Gülen-féle mozgalom sajtójának a támogatásával szilárdította meg a hatalmát, mostanában pedig azt beszélik, ugyanabból az irányból döfték hátba. A turkinfo.hu értesülései szerint „legádázabb ellenfele és korábbi szövetségese, Fethullah Gülen hocaefendi, a tiszteletreméltó vallástanító ismételten cáfolni kényszerül azt az erdogani állítást, miszerint az ő emberei szervezték meg és hajtották végre a magas szintű letartóztatásokat.”

Ki hát ez a Gülen? A török hatóságok a laikus, szekuláris állam elleni tevékenysége miatt 1998-ban száműzték, egészen az amerikai Philadelphiáig. Időközben feloldozást is nyert, de haza nem tért, ám elvei eddig egymillió követőre találtak az exszovjet „sztánságokban”, de még Németországban is. A mozgalom a kilencvenes évek óta saját bankkal is rendelkezik, s ez a bank elsősorban a közép-ázsiai oktatási tevékenységet finanszírozza. Van saját médiabirodalma, többek közt hozzájuk tartozik a közismert Zaman (Idők) napilap, amelyet az egész török nyelvű világban terjesztenek. Romániában is finanszíroznak négy magán középiskolát és a Samanyolu tévéadót. A mozgalom legnagyobb és leglátványosabb szervezete a törökországi Írók és Újságírók Alapítványa. A törökországi laikus körök több ízben is kifejezték a nyugtalanságukat a Gülen által közvetített üzenet miatt. Bírálói szerint a „tiszteletreméltó vallástanító” igazi céljai politikaiak, és a sariára, az iszlám törvényre alapuló rendszert akarja bevezetni, az iráni forradalom példáját követve. Személyiségét gyakran hasonlítják össze a Ruhollah Khomeini ayatollahéval. Ettől tartanak az exszovjet államok kormányai is, amelyek gyanakodva szemlélik a Gülen-mozgalom által létrehozott iskolákat, amelyek egyszer átírhatják a társadalmi értékrendet.

A Gülen-mozgalom üzenete – egy pántörök nacionalizmus támogatása, amely Törökország számára visszahozná az Oszmán Birodalom idején megélt szerepét – természetesen Ankara nagyjai számára sem idegen. Mi több, az AKP támogatta a Gülen-exportot Ázsiába, és kisebb mértékben a Balkán felé is. A Gülen-mozgalmat támogatja az üzleti szféra is, ráadásul a hatalomra jutott AKP néhány Gülen-szimpatizánst kulcshelyzetekbe juttatott az adminisztrációban, a rendőrségben, és az igazságszolgáltatásban – médiatámogatásért cserébe. Ha ismerősnek és a romániai viszonyokra kivetíthetőnek tűnik a képlet, az csakis a véletlen műve lehet.

Az aleviták

A „török Gandhi”, Kemal Kilicdaroglu, a Köztársasági Néppárt (CHP) vezetője Erdogannak szinte matematikai ellentétje. „Olyan tiszta, mint a frissen hullott hó” – mondta róla Firik imám. Hazájában és külföldön is Gandhinak nevezik, holott pártjának tagjai aleviták, azaz a szunniták utáni legnagyobb törökországi kisebbség tagjai. A legnagyobb pedig tényleg sokat jelent: 15 milliós csoportról van szó, a népesség 20 százalékáról, egy választói, kulturális, szociális és proeurópai tömegről. Ez a tömeg az iszlám liberális és nyitott ágát képviseli, és mindenki – az AKP-t is beleértve –udvarol nekik. Ők a a „kurd nacionalisták”, a „misztikus terroristák,” „Törökország legjobban őrzött titkai.” Már az Oszmán Birodalom idején nagy számban voltak jelen, üldözték őket már Dicső Szolimán idejében is. Alit, Mohamed vejét tisztelik, emellett a titok hagyományának ápolói, akik nyíltan nem ismerik el gyökereiket, de többségükben kurdok. Az aleviták monogám életet élnek, a nőt egyenlőnek tekintik a férfival, nem tartják a Ramadánt. Nem hordják a fátylat és nem absztinensek, nem mecsetekben imádkoznak. Politikailag a demokrácia hagyományát tartják, az ellenállás filozófiáját vallják, tisztelik Atatürk és a szekuláris állam elveit. Az alevizmust röviden a köztársaság fogalmával társíthatjuk, az alevizmus újjászületését pedig az „igazi török szellem megújulásával”: demokráciával, kisebbségi jogokkal, az Európai Unió felé való nyitással – írta róluk Isabelle Rigoni kutató.

Az aleviták azt vallják: „gengsztereknek, rablóknak és csalóknak nincs helyük a parlamentben, újjáépítjük Törökországot, és joguralommal oltjuk be a demokráciát.”