Luzsica, a szláv Verespatak

A Berlin és Drezda közötti lengyel határmenti térségben él az először 632-ben említett szláv luzsicai szorbok mintegy 60 ezer lelkes csoportja, akiket a németség wendként tart számon. Az oda tévedő mit sem sejtő idegen csak a kétnyelvű táblák láttán teszi fel magának a kérdést, vajon mi is ez, ám az ismeretlen nyelvű feliratokból mégsem észleli, hogy két külön nyelvvel van dolga. A szorbok két egymástól eltérő nyelvet használnak, északit és délit, az egyik a lengyelhez áll közelebb, míg a másik a cseh nyelvhez hasonlít.

A kisebbségi lét egész történelmükön végigkísérte őket. A második világháború végéig állandó elnyomásban éltek, nyelvük egyházi és iskolai használatát már a 17. században betiltották, amire a 19. században nemzeti ébredéssel és nyelvük tudatos ápolásával válaszoltak. 1912-ben alapították meg a Domowina érdekvédelmi egyesületüket, az első világégés után azonban a weimari köztársaság is elnyomó intézkedéseket foganatosított velük szemben, majd Hitlerék betiltottak minden szorb intézményt, nyelvhasználatot. A háború befejezte után Szászországban az NDK létrejötte előtt, 1948-ban szavatolták először e kis nép jogait, törvényi védettségét és nyelvhasználati jogát, amit 1950-ben Brandenburg tartományban is rendszeresítettek.

Özönvízesés

A térségben a lignitbányászat kezdetei még az iparosodáshoz kötődnek, Alsó-Luzsicában 1789-ben fedeztek fel barna szenet, 1850-ben kezdődött el a kitermelés, 1872-ben nyílt meg a világ első szénbrikett gyára, 1894-ben pedig az első villanyművek. A közösségromboló kitermelés meghonosítása a nácik hatalomátvételével kezdődött meg egy ma is érvényes 1941-es törvény révén, amelynek értelmében a barnaszén kiaknázása elsőbbséget élvez, még a településekkel szemben is. Ennek következtében kisajátításokkal távolították el a helybélieket.

A folyamat az NDK létrehozásával sem szűnt meg, sőt, a mezőgazdaság szövetkezetesítése is a szorb önazonosság felszámolását gyorsította fel. A kisajátított falvak száma 136, amiből 80-at tettek a földdel egyenlővé, hogy teret biztosítsanak a bányáknak, egyben folyamatosan német munkaerőt is telepítettek a vidékre. A német egyesítés után lelassult a bányák terjeszkedése, de 2007 óta Szászország és Brandenburg nagy kapacitású kiaknázást szorgalmaz, és hét újabb külszíni bánya megnyitását engedélyezte villanyáram termelése céljából. Eddig az érintett 2000 négyzetkilométernyi terület 5 százaléka pusztult el, a svéd állami érdekeltségű multinacionális Vattenfall (Vízesés) cég újabb 20 négyzetkilométeren indít kitermelést kisajátításokkal és további falvak lerombolásával. A kibányászott lignit 90 százaléka a térségben működő három villanyerőmű ellátását biztosítja, amely 8000 megawattórányi áramot termel, ez Németország villanyellátásának 10 százalékát jelenti.

A bányászás nemcsak a tájat és lakóinak életterét rombolja visszafordíthatatlanul, hanem a levegő és a víz szennyezésével óriási területeket sújt, amit rengeteg légi felvétel is bizonyít. A Vattenfall luzsicai tevékenységének következtében a kibocsátott széndioxid tömege meghaladja a Svédország által kibocsátott széndioxidmennyiség összességét.

Az NDK idején nem volt lehetőség politikai ellenállásra, de a rendszerváltás hozta lehetőségek sem tudatosultak azonnal a helyiek többségében, akik 1933 óta parancsuralmi rendszerben éltek. A gazdasági változások sem kedveztek azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a féktelen bányászás ellen léptek fel, mivel a munkanélküliség létbizonytalanságot hozott magával. A német politikai döntés, amelynek értelmében felszámolják az atomerőműveket, nagyban erősítette a bányák kiaknázásának lobbiszféráját. Még a zöldek jelenléte a német kormányban sem biztosított kellő ellenállást, cinkos beletörődésüket az atomerőművek feletti győzelmükkel palástolták.

Emberlánc

A lignitkitermelés 2007-es bővítése idejére viszont felnőtt egy olyan korosztály, amelyet nem terhelnek a múlt gátlásai és identitásuk, a szorb nyelv és kultúra megtartását politikai eszközökkel kívánják biztosítani. Politikai szervezetük, a Szorb Szövetség – amely az Európai Szabad Szövetség (EFA) tagja – kezdeményezésére tartották február 25-én az Európai-parlamentben a Luzsica: környezeti és kulturális fenntarthatóság elnevezésű konferenciát. Ez volt az első eset, amikor a szorbok európai intézményben emelték fel nyilvánosan a hangjukat, eddig csak helyi szinten igyekeztek ellenállni a megsemmisítő gazdaságpolitikának: 2014 augusztusában 80 kilométeres emberláncot szerveztek, amely Lengyelországba is átnyúlt.

A meghallgatáson François Alfonsi, az EFA elnöke ecsetelte a kialakult helyzetet, annak történetét, nyomatékosan figyelmeztetve a megsemmisítés veszélyére, amely nem kímél embert, tájat, települést. Hannes-Wilhelm Kell, a Luzsicai Szövetség elnöke a megoldást az önrendelkezés elvének alapján látja megvalósíthatónak, amelynek értelmében létre kell hozni egy szorb parlamentet, annak hatáskörébe tartozna az oktatás és kultúra, a településrendezés, az ásványkincs és infrastruktúra, ifjúsági, ökológiai, kulturális és gazdasági fejlesztések, kormányzati feladatokfinanszírozása. Ugyanakkor hangsúlyozta a lég és vízszennyezés összeurópai következményeit, a rákkeltő anyagok, ólom, kadmium, nikkel, dioxine stb. fokozott jelenlétét, amelyekhez az elhalálozások magas száma köthető. Az elhagyott bányák elárasztása következtében rengeteg a földcsuszamlás, és sok közutat elzártak életveszély miatt. A szivattyúzás nyomán a folyók vize folyamatosan szennyezett, gesztenyebarna, a halállomány megszűnésével fenyeget, a turizmus csökkenése pedig a kereseti lehetőségek beszűküléséhez vezet.

A térségből származó zöld párti Ska Keller szerint nehéz elképzelni az okozott károkat, ha az ember nem látja az eltűnt falvak helyén tátongó hatalmas gödröket. A hatalom viszonyulására jellemző, hogy mintegy 3500 érintett a rádióból értesült, hogy el kell hagynia otthonát. A kormány és a beruházó szerint ugyan a kiaknázást követően minden rendeződik, ám a környezet ilyen mértékű tönkretételének feledtetése nem megy egy varázspálca suhintására.

Thomas Burchard, a civil aktivistákat tömörítő Klinger Runde szervezet nevében a bányászás leállítását sürgette, mivel a 12 millió tonnára becsült lignittartalék felszínre hozatala 2030-ig odázhatja el a bányászás megszüntetését.

Tiszteletben a másét

A Vattenfall a lakosok megvásárlásától sem riad vissza, ennek módja a sport és kultúra támogatása, feltéve, hogy hajlandók az együttműködésre. A villanyerőművek által a légkörbe kibocsátott hőmennyiség elegendő lenne 3 millió lakás fűtésére, ha lenne rá szándék, de a profit mindent felülír. Az áttelepítések révén megszakadnak a múlthoz kötő szálak, a folyamatosság. Az emberek identitásuk elvesztésére és a visszatérő rémálmokra panaszkodnak, amelyeket a kényszer-áttelepítés traumája okoz. Másik leselkedő veszély az alsó-szászországi kaolin jelenléte, amelynek egyre nagyobb méretű kitermelése az ottani, még szorbul beszélő falvak megsemmisítésével fenyeget.

Jill Evans képviselő walesi példákkal szemléltette, hogy politikai megoldásokra van szükség. Pártja kormánytagként ha nem is tudta megállíttatni Walesben a felszíni bányászást, kierőszakolta, hogy 500 méteres védőzónát létesítsenek a települések és a bányák közé. „Sokkolva érzem magam, hogy közösségeket kényszerítenek otthonaik elhagyására, hogy helyet biztosítsanak a bányáknak Luzsicában. Sajnos voltak és lesznek hasonló esetek, hogy kisebbségeket áldoznak fel az energetikai vállalatok érdekeinek kielégítésére.”

José Bové, a Zöldek elnöke felvetésére, hogy próbáltak-e ellenállni, a szorbok képviselői leszögezték: nem nyúlnak más vagyonához, még akkor sem, ha a másik fél nem tartja tiszteletben az övéket. Másrészt a helyi német többség diktál, a hatóság a szervezkedők ellen fordul, a tartományi politikai erők nem kisebbségpártiak.

A Vattenfall képviseletében jelenlévő Cecilia Hernör csak aztígérte meg, hogy beszámol akonferencián hallottakról. A cégnek szándékában van eladni a bányákat, ez magával vonja a bányászati jog átruházását is, viszont már nem kötelezi a károk felszámolására és a környezet rehabilitálására.