Lányok a Három a kislányban – gondolatok Kiss László lengyel menekültekről szóló könyvéről

A második világháborút követő időkben sem idő, sem mód nem adatott meg a barátkozásra, viszont a poznańi munkásfelkelés az 1956-os magyar forradalom előjátékának tekinthető.

Lengyel–magyar egymásra találás

A 2011. március 23-i Lengyel – Magyar Barátság Napjára különvonatot szerveztek Poznańba, amelyre a Civil Összefogás Fóruma hívott meg újságírókat. A küldöttek és a szerelvény megáldása után a Barátság Expresszvonat mintegy ötszáz utassal a fedélzetén indult útnak. E háromnapos eseménynek magam is részese lehettem. A 90-es években mintha lanyhult volna a kölcsönös szimpátia; a szervezők a hagyományos jó kapcsolatokat kívánták feleleveníteni a találkozóval. A rendszerváltás mindkét országban erős társadalmi indulatokat váltott ki, s nem értünk rá egymással törődni. Lengyelországiakkal legfeljebb a „lengyel piacon” találkozhattunk, a súlyos helyzetben lévő gazdaság polgárai batyuzással próbálták fenntartani magukat.
A 90-es években magam is többször jártam üzleti ügyben az országban, az áruhiány tényleg megdöbbentő volt. Még jobban meglepett, amikor édesanyám barátnője, a nagy lengyel költő leszármazottja, Éva Mickiewicz meghívott vacsorára, s az asztal dúskált a finomságoktól. Meg-
győződésem, hogy a kedves vendéglátóm két heti kosztpénzét fogyasztottuk el.

Szabadságra vágyók áradata Magyarországon

A hosszúra nyúlt bevezetővel kissé magamban is tisztázni kívántam a lengyel–magyar kapcsolatokat. Kiss Lászlóval, az Emberként az embertelenségben könyv szerzőjével Balatonszemesen, a templomban szoktam találkozni. A misét követő beszélgetésen került szóba a kötete, amellyel meg is ajándékozott. A tiszteletpéldányt egy érdekes
kegytárgy, Stefan Filipkiewicz által festett Częstochowai Fekete Madonna másolata mellett kaptam meg. E kép története is megér egy külön cikket, a lengyel menekültek 1943-ban ajándékozták a Hunyady grófi családnak, mivel e főnemesi família tagjai is kivették részüket az érkezettek ellátásában. Az alkotást 1943. május 9-én Angelo Rotta pápai nuncius szentelte fel, majd az 50-es években gondos kezek rejtegették.A festmény léte kissé feledésbe merült, míg a kötet szerzője a paplak félreeső zugában 2015-ben rá nem lelt. E felfedezés Kiss Lászlót a könyv megírásában ihlette, míg engem a kötet elolvasására sarkallt.

Az egyetlen szabad átjárású magyar–lengyel határon mintegy százezer menekült – köztük ötezer zsidó – érkezett hazánkba. A magyar lakosság szeretettel fogadta a hontalanokat, a politikusok javarésze is támogatta befogadásukat, így id. Antall József miniszteri tanácsost legfelsőbb szintről bízták meg a menekültügyek rendezésével. A későbbi miniszterelnök édesapjának nem lehetett egyszerű a feladata. Az érkezők egy része hivatásos katona volt, ők nyugatra szándékoztak továbbmenni, hogy folytathassák a harcot országuk megszállói ellen. A mi német elkötelezettségünk újabb napi gondot rótt rá. E kényes ügyek intézésében kapott fontos feladatot – a Karády Katalin vőlegényeként is ismert – Ujszászy István ezredes.

Német megszállás, lengyel menekülés

Több településen helyezték el a menekülteket, a köztudatba mégis leginkább Balatonboglár vonult be. Ebben Varga Béla plébános, a háború utáni országgyűlés elnöke, az amerikai emigráció későbbi magyar vezetője játszott fontos szerepet. A Balaton-parti település folyamatosan 350 számkivetettnek adott otthont, e célra hoteleket és villákat vettek igénybe. A lányok többek között a Három a kislány névre keresztelt lakban kaptak elhelyezést.

A legtehetségesebb végzősök magyar egyetemeken folytathatták tanulmányukat. Boglár híre barátok és ellenségek körében is terjedt, 1943-ban Bernadotte svéd királyi hercegnő és Rota pápai nuncius is meglátogatta a gimnáziumot, a németek szemében pedig mindig szálka maradt e nagy egyetértés. A biztonság sokat jelentett az otthonról csak rossz hírekhez jutó vendégeknek, így a sötét gondolatok eloszlatására a kulturális élet is virágzott. Például a balatonlellei tiszti tábor zenéhez értő tagjai koncerteket is szerveztek egymás s a vendéglátók szórakoztatására. A lengyelek lelki gondozását félezer pap és szerzetes látta el. Volt olyan káplán, aki hamar megtanulta nyelvünket, s besegített magyar plébániák munkájába. E békebeli állapotnak a német megszállás vetett véget, a lengyel közösség vezetőire menekülés, letartóztatás várt, többen közülük koncentrációs táborba kerültek.

A Franciaországban állomásozó lengyel légióhoz készülő érettségizett lengyel ifjakhoz például egy magyar fiatalember, Juhász Ernő is csatlakozott. A szovjet bevonulók a menekülteket sem kímélték, az egyik gyermekre leadott lövés a retikülben őrzött ötpengősben akadt el.
Az ittlét beleivódott a lengyelek emlékezetébe. Emléktáblák tucatjai, szobrok, visszaemlékezések utalnak a Magyarországon töltött időszakra, 2006 óta már a Lengyel–Magyar Barátság Napja is erősíti a két nép összetartozását.
Kiss László könyve olyan időszakban született, amikor a híreket hallgató meggyőződhet ugyan a két nép vezetőinek közös fellépéséről Európa fórumain, de ennek a barátságnak a gyökerei sokak számára ismeretlenek. A lengyelül kiválóan beszélő szerző felvállalta egy vészterhes időszak feldolgozását, amikor emberként állt helyt az embertelenségben. A krónikás gazdag forrásanyagot dolgozott fel, emlékezők szavaival teszi hitelessé a leírtakat, a képanyag sok újdonságot tartalmaz számomra is.