Halálra nyert választás Németországban

Angela Merkel halálra nyerte magát – fogalmazott frappánsan a németországi parlamenti választások eredményét tárgyaló egyik késő esti talkshow meghívottja. Helyzetértékelése a kancellár és pártja, a CDU fölényes – a szavazatok több mint 41 százalékát besöprő – diadalára vonatkozott, de tartalmazta mindazt, ami e diadalra árnyékot vetít: az örök szövetséges FDP, a szabad demokrata párt „elvesztését” és egy hosszú vajúdás elé néző kormányalakítást.

A „fatális” győzelem a „fekete özvegy“ nevet is meghozta Merkelnek, részben ugyanis őt hibáztatják amiatt, hogy a liberálisok nem érték el az öt százalékos választási küszöböt, és nem jutottak be a Bundestagba. A kampány finisében ugyanis a kancellár határozottan visszautasította az ötletet, hogy a CDU szavazóbázisa „kegyelemből“ szavazatot ajándékozzon az FDP-nek a biztos parlamenti bejutás érdekében. Az eredmény az lett, ami egy végelgyengülésben levő párt esetében elkerülhetetlen: a szavazók menekülése a süllyedő hajóról, illetve átpártolás a legközelebb eső, még biztos uszályra. Sokak szerint Merkel a liberálisok tetemén emelkedett oda, hogy elvileg kormányt alakíthat, a népi babona szerint pedig a „testvérgyilkosság“ átkot von maga után. A szavazatok mintegy 42 százalékával (311 képviselői hely) a CDU csak kisebbségi kormányt alakíthat, a parlamenti helyek többsége, 319 mandátum a baloldali pártok között oszlik meg: a szociáldemokraták mellett (SPD) a szélsőbalos Die Linke és a Zöldek jutottak mandátumhoz.

 Bal-jobb-bal?

Első látásra mi sem tűnik könnyebbnek, mint egy baloldali koalíció, a sors fintora viszont, hogy e pártok aligha lehetnének különbözőbbek. Az SPD évek óta szinte esküdt ellenségként kezeli a Die Linkét. És nemcsak amiatt, hogy a keletnémet posztkommunista pártnak merőben mások a gyökerei, mint a nyugati szociáldemokráciának, de azért is, mert terjeszkedésében a Linke komolyan veszélyezteti szavazótáborát a nyugati tartományokban. Az SPD szíves örömest frigyre lépne a Zöldekkel – a kampányban is együtt léptek fel, egy vörös-zöld koalíciót reklámozva –, ketten azonban kevesek, a házasságba pedig eleve nem fér be egy harmadik, főleg, ha az is vörös... Angela Merkelnek gyakorlatilag bármely bejutott párt támogatása elég lenne egy döntőképes parlamenti többséghez, a német valóság azonban egyre nagyobb akadályokat gördít a kormányalakítás útjába. Ez az akadály néha kimondottan abszurd.

A kereszténydemokraták magabiztosságukban már az eredményhirdetés éjszakáján megnyitották egy koalíciós kormányzás kiskapuit, a gesztus viszont a legkülönfélébb és legváratlanabb reakciókat váltotta ki a legyőzöttekből – a dacos elutasítástól a spekuláló okoskodásig. Nem titok, hogy Angela Merkel és pártja leginkább egy, az SPD-vel kötendő nagykoalíciót szeretne, miután az ezelőtti ciklusban négy éven át sikerrel alkottak kabinetet és törvényeket. Bár a frigyet amúgy mindkét párt vezetése támogatja, a gondot az okozza, hogy egy ilyen paktumot nem nézne jó szemmel a szavazóbázis. Ez főleg a szociáldemokrata oldalt kínozza, ahol még emlékeznek: négy évvel ezelőtt Frank Walter Steinmeier kancellárjelöltet azért büntette a szavazótábor, mert nem tudta hitelesen bizonyítani, hogy nem a bólogatóember szerepét játszotta Merkel kabinetjében egy jól működő koalíciós kormányzásban.

Ebből okulva az SPD most nem csak bekeményített a tárgyalásokra, hanem történelmet készül írni azzal, hogy a társkormányzás tényét előbb szavazásra bocsátja párttagjai körében. Habár a német polgárok zöme ésszerűnek tartja és támogatja a fekete-vörös nagykoalíciót, a szocdemek utó-előszavazásának abszurd ötlete borzolja a kedélyeket. A máig ködös lebonyolítási procedúra miatt legtöbben egy elhúzódó kormányalakítástól tartanak. Új választások kiírását senki sem kívánja – annál is inkább, hogy a felmérések szerint a CDU még több szavazatot szerezne –, így maga az államfő is beavatkozott az ügybe. Hétfőn szenzációt keltett a hír, hogy Joachim Gauck tárgyalásra hívta a parlamenti pártok vezetőit a helyzet mihamarabbi megoldásáért. Berlin számára egyfajta presztízskérdés is a választás olajozott menete, hisz a más tekintetben jól teljesítő Németország nem szeretne kudarcot vallani Európa és a világ figyelő szeme előtt.

A Der Spiegel már címlapsztorit csinált abból, hogy a CDD-CSU és az SPD hogyan fogja együttes erővel nagyobb adóterhekkel sújtani a népet. Kiszivárgott információk szerint Wolfgang Schäuble CDU-s pénzügyminiszter a szocialisták kedvéért akár „ádázabb“ fiskális terveiből is hajlandó lenne engedni. Az egyeztetés nem lesz sétagalopp, de a feleknek igyekezniük kell: az új Bundestagnak a választások után legfeljebb 30 nappal meg kell tartania alakuló ülését.

Az SPD vezérkara az újraegyesülés nemzeti ünnepe, október 3-a után pénteken ül össze egy első hivatalos koalíciós tárgyalásra. Lehet, hogy a dátum szimbolikus jelentőségű lesz?

 „Merkel-köztársaság“

A konzervatívok győzelme amúgy nem volt váratlan. A választási kampányban a kormányzó jobboldal magabiztosan lépett fel, szinte ígéretek nélkül, egyszerűen az elmúlt évek gazdasági mutatóira hivatkozva kért esélyt a folytatásra. Másrészt kizárólag ők rendelkeztek olyan kancellárjelölttel, akinek politikusi erényeit és munkáját nemcsak belföldön, de az egész világon elismerik. Szigorú takarékosságra építő politikáját félelemmel vegyes tisztelet övezi – nem hiába érdemelte ki a Vas Mutti nevet –, most annál is inkább, hogy ő az egyetlen kormányfő a válság által gyötört Európában, akit a népszerűtlen megszorító intézkedések dacára is „visszatapsolt” a fél ország.

Persze, Angela Merkelnek sem volt annyira nehéz dolga a poroszok, bajorok, svábok és szászok lakta földön: a beosztásra berendezkedett és kiszámíthatóságot szerető németek szavazatukkal honorálják, hogy jelenleg Európa egyetlen népe sem él az övékéhez hasonlóan jó gazdasági körülmények között. Ennek tudatában nem tűnik túlzásnak, hogy a Der Spiegel „Merkel-köztársaságnak“ nevezte az országot.

Politikai lavina
A Bundestag-választások több értelemben is átrajzolták a német politikai palettát. Huszonöt éve nem volt példa rá, hogy ilyen kevés, mindössze négy párt osztozkodjon a parlamenti mandátumok számán. A baloldali Die Linke 8,6 százalékkal a harmadik legfontosabb politikai tényezővé vált a parlamentben – sikerük azért is figyelemreméltó, mert a keletnémet kommunista utódpártként ismert tömörülés immár egyre ismertebb, és egyre stabilabb bázist tudhat a magáénak Németország nyugati tartományaiban is. Népszerűségük a szociáldemokraták elől szívja el a levegőt, akik politikai programjuk teljes átgondolására kényszerülnek. Mint mondják, a Die Linke térnyerése után az SPD sem maradhat többé a régi. A két baloldali párt között alapvető különbségek vannak, ami a választási hadjáratban is élesen megmutatkozott. Míg az SPD-nek azt rótták fel, hogy túlságosan erőtlenül lépett fel a CDU-val szemben, a Die Linke agresszív és negatív kampányt folytatott, plakátjain vörös-fekete kontrasztban legtöbbször a Nem szót szerepeltetve. A szélsőbal sikere a zöldeket is hervadásra ítélte: nemcsak a szavazatok számában múlta felül a Die Grünét, de kemény leckét adott abból is, hogy bukásra ítéltetett az az alakulat, amely nem naprakész a modern polgár állandóan változó elvárásaival szemben. A zöldek, akik mindig fiatalos, dinamikus tömörülésnek tartották magukat, levonták a következtetéseket, és a teljes vezérkar lemondása után tiszta lappal kívánják tovább vívni a pártharcokat. Lényegesen rosszabb helyzetben vannak viszont a liberálisok, akiknek 1949 óta most először nem sikerült képviselői helyhez jutniuk a szövetségi parlamentben. Bár a párt igyekszik újrarendezni sorait, sokan kételkednek abban, hogy valaha is képes lesz talpra állni – nimbuszát ugyanis jócskán megtépázta a gazdasági és pénzügyi válság. Az FDP éléről már évek óta hiányzik egy markáns személyiség, ráadásul a politikai irányvonal is annyira „arctalanná“ vált, hogy az évek óta szajkózott (de soha meg nem valósuló) adócsökkentés ígéretén kívül jóformán már semmivel sem lehetett azonosítani. Mindezek fényében az európai liberális politika jövője is megkérdőjeleződik. A konzervatívok győztesen kerültek ki ugyan a mostani választásokból, az euroszkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD) megjelenése azonban a jobboldalt sem hagyja nyugodni a babérjain. A semmiből érkező alakulat vészesen közel került a parlamenti bejutáshoz, ami nemcsak a jövendő német kormány, de egész Európa számára komolyan megnehezítette volna a közösségi szellemű politizálást.