Felvidéki magyarok: szülőföldjükön hontalanul

Négy éve van érvényben Szlovákiában az állampolgársági törvény, amelynek „árnyékában” százak veszítették el állampolgárságukat, köztük azok a magyarok, akik nyilvánosan vállalták, hogy felvették a magyar állampolgárságot. A jogszabály jelenlegi formáját 2010. május 26-án, Robert Fico első kormánya idején fogadták el azonnali válaszként a magyar Országgyűlés könnyített honosításról hozott törvényére. A 2010. július 17-én hatályba lépett törvény többek között kimondja: elveszíti szlovák állampolgárságát, aki felveszi másik ország állampolgárságát. A törvény értelmében az állampolgároknak kötelességük jelenteni, ha új állampolgárságért folyamodnak, ennek elmulasztását 3319 eurós büntetéssel sújtják.

Fico nem is tagadta: a magyarok ellenében hozták meg a törvényt, mert, mint fogalmazott: nem fogja tétlenül nézni, hogy Orbán Viktor létrehozza saját enklávéját Szlovákia területén. A célja egyértelmű volt: megregulázni és megfélemlíteni a magyar közösséget. Ficóékat még az sem érdekelte, hogy ezzel nemcsak a magyarokat büntetik, hiszen a törvény nagyon sok szlovákot is érint, akik külföldön élnek, dolgoznak, s a szabályozás következményeként kénytelenek lemondani anyaországuk állampolgárságáról – még ha nem is akarnak. Négy év alatt 886 személyt fosztottak meg állampolgárságától, és az arrogáns hatalmat nem zavarja, hogy saját polgárait helyezi törvényen kívül. Megátalkodott elszántsággal diszkriminál és büntet, hajszát folytat állampolgárai ellen.

Hatósági vegzatúra

Örömmel fogadták a külhoni közösségek a magyar honosítási törvény életbe lépését, tízezrek folyamodtak szinte euforikus hangulatban a magyar állampolgárságért. Az erdélyiek, vajdaságiak, délvidékiek örömében azonban a második legnagyobb közösség, a közel félmilliós felvidéki magyarság nem osztozhatott. Ennek ellenére, ha csekély számban is, akadtak, akik titokban kérvényezték a honosítást.

A történet akkor vett fordulópontot, amikor 2011 nyarán az akkor még joghallgató lévai Gubík László hivatalosan is bejelentette: felvette a magyar állampolgárságot, de a szlovákról nem hajlandó lemondani. Gubíkhoz hamarosan további hatan csatlakoztak: az ugyancsak lévai Dolník Erzsébet tanár, volt parlamenti képviselő, Kassai Gyula református lelkész, Komáromból Fehér István gimnáziumi tanár és Boldoghy Olivér színész, vállalkozó, valamint az akkor 100. életévéhez közelítő, szellemi frissességével jóval fiatalabbakat is megszégyenítő rimaszombati Tamás Ilonka néni és az azóta elhunyt lánya, Anikó.

Bejelentésüket követően azonnal elkezdődött az állami vegzatúra – az állampolgársági törvényre hivatkozva gyakorlatilag minden szlovákiai nyilvántartásból, így például a lakcímnyilvántartásból is törölték őket, sőt, még a schengeni információs rendszerből is kiiktatták a nevüket. A hatóságok el akarták venni dokumentumaikat, útlevelüket be akarták vonni. Egy időre bizonytalanná vált egészségügyi és társadalombiztosításuk is, s választójoguktól is megfosztották őket, az elmúlt négy évben rendezett választásokon sem vehettek részt. Jogfosztottak lettek szülőföldjükön.

Harcukban azonban nem maradtak egyedül, az anyaország támogatása mellett a felvidéki magyar politikai képviselet is kiállt mellettük. Ügyük jogi képviseletét a budapesti székhelyű Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, Lomnici Zoltán vállalta, aki négy éve ádáz harcot folytat a szlovák hatóságokkal, és európai színtéren is biztosítja jogi képviseletüket.

A törvény szava – a hatalom ereje

Az elmúlt négy év során több próbálkozás is volt a pozsonyi parlamentben az állampolgársági törvény módosítására, a korábbi rendszer visszaállítására, de Fico pártja, a kormányzó baloldali Smer ezeket rendre lesöpörte az asztalról. Így három éve magyar és szlovák ellenzéki képviselők beadvánnyal fordultak az Alkotmánybírósághoz az alkotmány 5. cikkelyére hivatkozva, amely szerint „saját akaratán kívül senki sem fosztható meg állampolgárságától”. Az alkotmánybírósági beadvány megfogalmazói, a jogfosztottak és a magyar közösség joggal várta el, hogy a taláros testület kimondja: alkotmányellenes a Fico-féle ellentörvény.

A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy a testület 2011 óta többször is elhalasztotta a döntés kihirdetését, míg végül 2014. szeptember 17-én ismertette álláspontját. A várakozásnál csak a csalódás bizonyult nagyobbnak. Az alkotmánybíróság ugyanis úgy határozott, hogy nem dönt az ügyben. Eljárásbeli okokra hivatkozva utasította el a beadványt, azzal érvelve, hogy a testületben sem az elutasító, sem a támogató döntéshez nem sikerült megszerezni a többséget, azaz hét bíró szavazatát. Így a közvélemény nem tudhatta meg, mi az alkotmánybíróság véleménye arról, hogy az állam akaratukon kívül törvényen kívül helyezi saját állampolgárait.

Az alkotmánybíróság hozzáállását a jogfosztottak és a magyar politikai képviselet egyaránt csalódottan és felháborodottan fogadta, a jogi alibizmus és a politikai megrendelés elegyének minősítve azt. Lomnici Zoltán szerint a szlovák hatalom nem tudott túllépni saját árnyékán. „Az alkotmánybíróság nem kapott felhatalmazást a politikától az állásfoglalásra, ami azt bizonyítja, hogy Szlovákia nem tekinthető jogállamnak” – fogalmazott az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A magyar állampolgárságát elsőként nyíltan felvállaló Gubík László szerint arra lehetett számítani, hogy a taláros testület elutasítja a beadványt, de arra nem, hogy eljárásjogi indokokra hivatkozva nem mond véleményt. Gubík ezt komolytalannak és tisztességtelennek nevezte. Könnyeivel küszködve a kamerák kereszttüzében értelmetlennek nevezte a helyzetet a 102 éves Tamás Ilonka néni is. „Egy országban az alkotmány szent és sérthetetlen, s jogállamban ez nem történhet meg” – mondta. „Az alkotmánybíróság elutasító döntése ismételten igazolja: az alkotmány, a jogállamiság csak addig érvényesül, amíg az nem ütközik a szlovák nemzetállam-építés céljával” – fogalmazott Berényi József, a Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke is.

A patthelyzetet csak az állampolgársági törvény módosítása oldhatja fel, amire egyébként a belügyi tárca már több mint egy éve ígéretet tett. A módosítás parlamenti beterjesztése késlekedik, a tartalma azonban kiszivárgott. E szerint Ficóék továbbra sem érdekeltek az eredeti szabályozás visszaállításában, a javaslat alapján csak azoknak engedélyeznék a kettős állampolgárságot, akiknek egy másik országban van állandó lakhelyük, azoknak, akik lakhely nélkül, de állampolgársággal kötődni akarnak az anyaországhoz, nem jelent megoldást. Megoldást csak a 2010-es módosítás előtti jogviszony visszaállítása hozna, míg az új tervezet részben konzerválná a jelenlegi helyzetet. Így az európai fórumokon már beindított folyamatok sem válnak okafogyottá. A jogfosztottaknak nem maradt más jogorvoslati lehetőségük még Brüsszel alibista érvelésének ismeretében sem, amely az állampolgársági kérdéseket az egyes országok belügyének tekinti.

Európai hadszíntér

Az elmúlt években Lomnici Zoltán több lépést is tett már az európai intézmények felé. Elsőként a Strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz fordult, mivel a szlovák gyakorlat az emberi jogok európai egyezményével is szembemegy. Ezt követően még 2012-ben beadvánnyal fordult az Európai Parlament Petíciós Bizottságához a jogfosztás ügyében. A beadványt a bizottság heves vita után előbb elfogadta, később mégis levette napirendről. Ezt a döntést Lomnici megtámadta a luxemburgi európai bíróságon, a bíróság el is fogadta a panaszát, kérdés, hogy a luxemburgi testület hajlandó-e elmarasztalni az Európai Parlamentet? A szakértők szerint erre kevés az esély. Lomnici visszavonná keresetét, ha a beadványa visszakerülne a petíciós bizottság elé. Némi reményt jelent az ügyben, hogy a májusi EP-választásokat követően a petíciós bizottság alelnöke a felvidéki Csáky Pál, az MKP EP-képviselője lett.

Mivel úgy tűnik, hogy az eddigi, brüsszeli és strasbourgi csatornák egyelőre bedugultak, Lomnici az európai ombudsmanhoz fordulást mérlegeli. Az ombudsmannál azonban a törvény nem támadható meg, mindössze a törvény végrehajtása során ért jogsérelmek ténye mondható ki. „Úgy tűnik, az alkotmánybíróság döntése miatt teljesen új stratégiát kell választanunk. Miután Szlovákiában semmiféle jogorvoslatra nem számíthatunk, megvizsgáljuk az emberi jogok európai bíróságához való fordulásunk újabb lehetőségét is, és reménykedünk az európai ombudsman pozitív hozzáállásában, abban, hogy valamilyen módon jelzéssel fordul majd a szlovák kormányhoz“ – nyilatkozta Lomnici Zoltán.

Szülessen azonban bármilyen döntés, a meghurcolt felvidéki magyarok ellopott éveit senki sem adhatja vissza. Ezért ez nem pusztán jogértelmezési vita, hiszen helyzetük erkölcsi kérdéseket is felvet. Meddig mehet el a hatalom az állampolgáraival szemben? A hatósági zaklatásokat, mindennapjaik ellehetetlenítését már nem lehet jóvátenni, kálváriájuk itt marad, mélyen beivódva nemcsak az ő világukba, de a felvidéki magyar közösségi tudatba is. A kormányhatalom arroganciája embereket tett hontalanokká szülőföldjükön – a 21. század elején, uniós tagországban.