A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium. A tanítónők előbb magániskolai oktatásban dolgoztak, később lett az elemi oktatásból állami képzés
Fotó: János Zsigmond Unitárius Kollégium/Facebook
Már kisgyermekként tudta, hogy tanítónő szeretne lenni. Azóta harminchét év telt el, Komjátszegi Fábián Réka kezei közül pedig tanítványok százai kerültek ki. Ő ma is ugyanazzal a lelkesedéssel lép be az osztályterembe, mint pályája kezdetén. A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium köztiszteletnek örvendő tanítónőjével hivatásról, emlékezetes pillanatokról és a gyermekekkel való kapcsolatáról beszélgettünk.
2026. június 30., 08:042026. június 30., 08:04
2026. június 30., 08:102026. június 30., 08:10
– A kislányok jelentős része régen tanítónő vagy állatorvos akart lenni. Te is közéjük tartoztál?
– Az állatokat mindig szerettem, de én azok közé tartoztam, akik tanítónők szerettek volna lenni. Bár volt egy időszak, amikor titkon arra vágytam, hogy énekesnő legyek.
– Mikor és hogyan határoztad el, hogy tanítónő szeretnél lenni?
– Még elemistaként. Pedagóguscsaládban nőttem fel: édesapám történelemtanár, édesanyám tanítónő volt. Miután hazajöttek az iskolából, megebédeltünk, majd előkerültek az aznapi élmények és problémák. Beszélgettek diákokról, kollégákról, kapcsolatokról. Tehát már adott volt egy alap. A két évvel idősebb nővéremmel – aki ma magyar–német szakos tanárnő – gyakran játszottunk tanítósdit.
– Volt-e olyan tanító vagy tanár, aki meghatározó hatással volt rád?
– Több is. A családi „örökség” mellett a tanító nénim volt az egyik olyan személy, akinek hatására ezt a hivatást választottam. Igazi, vérbeli tanítónő volt, kiváló pedagógiai érzékkel, alapos szakmai felkészültséggel, emellett kedves és vidám személyiség. A másik pedagógus, akire példaképként tekintettem, a gimnáziumi magyartanárnőm volt. Rengeteget tanultam tőle, és ma is emlékszem az órái hangulatára.
– Hol végezted a tanulmányaidat?
– A nagyváradi tanítóképző diákja voltam 1985 és 1989 között. Voltak nehéz időszakok, csalódások és sikerélmények, de összességében sokat köszönhetek annak az iskolának. Szakmailag rengeteget tanultam ott. Volt valami, ami különösen megerősített abban, hogy jó utat választottam. A tanítóképzőben nem tartoztam a legjobb matematikusok közé. Aztán jött a módszertan, a lecketervkészítés és a tanítási gyakorlat.
– Volt-e olyan pont, amikor biztosan érezted, hogy ez a hivatásod?
– Folyamatosan ezt éreztem. Volt ugyan egy időszak, amikor a magyar irodalom és a történelem is vonzott, ezért negyvenes éveim végén elvégeztem a Babeș–Bolyai Tudományegyetem könyvtár szakát, de végül mégis a tanítói pályán maradtam.
Komjátszegi Fábián Réka a rendszerváltás óta tanítónőként dolgozik
Fotó: Facebook/Komjátszegi Fábián Réka
– Hol volt az első tanítói állásod?
– Kolozsváron kaptam kihelyezést az akkori 19-es számú Általános Iskolába, a mai Apáczai Líceumba. Az első tanári gyűlésről azonban kihívatott a tanfelügyelő, és mentegetőzve közölte: Nagyváradon félreértés történt, nem a 19-es, hanem az 1-es számú iskolába szól a kinevezésem. Azonnal kihúzta a kilencest a hivatalos dokumentumból, a titkárságon lepecsételték, én pedig már indultam is tovább a Györgyfalvi negyedbe. Mai ésszel arra gondolok, hogy a nyár folyamán az az állás valakinek „elkelt”.
– Milyen kihívásokkal szembesültél a pálya elején?
– Szeptember 15-én kezdődött a tanítás, én pedig csak 27-én töltöttem be a tizennyolcadik életévemet. Kaptam egy harmincfős első osztályt.
Titokban meg is sértődtem egy kicsit, mert felelősségteljesnek éreztem magam, tele voltam tervekkel és energiával. Szóval volt kihívás bőven, bizonyítani kellett mindenkinek.
– Emlékszel az első osztályodra vagy tanítványaidra?
– Az első osztályomból név szerint emlékszem mindenkire. Velük úgy vagyok, mint az emberek az első szerelemmel. Ők voltak az első „gyerekeim”. Ma már 43–44 évesek, korban szinte közel állnak hozzám. Egyébként minden osztályközösségemre jól emlékszem, bár vannak tanítványaim, akik különösen közel állnak a szívemhez.
– Azt szokták mondani: a szülőnek nem iskolát, hanem tanítónőt kell választania. Egyetértesz?
– Részben. Nem feltétlenül csak mások véleményére kell hagyatkozni. Fontos, hogy a tanító és a gyermek megtalálja a közös hangot. Sőt, a szülő és a tanító is.
Az a bizonyos bűvös hármas – gyermek, szülő és pedagógus – akkor működik igazán jól, ha megvan az összhang, mert így lehet sikeres az együttműködés az elkövetkező évek során. Ezért mindig azt javaslom, hogy az előkészítő osztály előtt vigyék el a szülők a gyermeket az iskolabemutatókra, hogy még a beiratkozás előtt személyesen találkozhassanak a pedagógussal.
– Hogyan kerültél a János Zsigmond Unitárius Kollégiumba?
– Érdekes, mondhatni sorsszerű történet. Szülési szabadságon voltam, amikor édesanyám megkért, hogy menjek el helyette egyik tanítványának ballagására a kollégiumba, amelyet már akkor is az unitárius templomban tartottak. Nagyon családias hangulatú ünnepség volt, és amikor kijöttem a templomból, azt éreztem: én ilyen iskolában szeretnék tanítani.
Megérdeklődtem, van-e elemi tagozat. Kiderült, hogy az intézmény az egyház keretében, magániskolaként működik, és éppen tanítót keresnek. Jelentkeztem a versenyvizsgára, bár ennek ára volt: le kellett mondanom a minisztériumi címzetességemről. Nehéz döntés volt, de vállaltam. Így lettem 2006 szeptemberétől a kollégium tanítója. Két év múlva az elemi tagozat is állami lett, újra versenyvizsgáztam, és visszanyertem a címzetességemet. Jelenleg első osztályom van, ez már a kilencedik generációm.
– Hogyan zajlanak a délutáni foglalkozások?
– Az órák után délután négyig foglalkozunk a gyerekekkel. Először lemegyünk ebédelni az étkezdébe, majd játszunk egy kicsit, hogy lazítsunk. Ezután 14 és 16 óra között elkészítjük a házi feladatokat, illetve a versenyekre készülünk. Emellett jut idő olvasásra és közös játékra is. Mivel ilyenkor kisebb csoportokkal dolgozunk, jobban oda tudunk figyelni az egyéni hiányosságokra, és lehetőség nyílik a felzárkóztatásra is.
Ünnepélyes iskolakezdés az Unitárius Kollégiumban, Kolozsváron
Fotó: Facebook/Komjátszegi Fábián Réka
– Mi a legnagyobb öröm a tanításban?
Az elégtétel, hogy első osztály végére mindenki megtanul írni és olvasni. Az, hogy második osztályban szinte mindenki tudja a szorzótáblát, harmadikban sikeresen megold egy nehéz matematikafeladatot, negyedikben pedig csodálatos fogalmazást ír a családjáról. Öröm az is, amikor ötödik osztályban a tanárok megdicsérik az osztályt, vagy amikor tizenkettedikben visszajönnek elköszönni a tanító nénijüktől. Röviden: minden örömet okoz, ami azt bizonyítja, hogy jól végezted a munkádat.
Az 1941-ben 7500 lelket számláló aranyosszéki Várfalva község nyolcvan év alatt elveszítette népessége felét, ami napjainkban a magyar oktatás lejtmenetében mérhető. Az elemi oktatás átszervezésében gondolkodnak, de a kompromisszumkeresés elakadt.
– Milyen értékeket tartasz fontosnak átadni a tanítványaidnak?
– Az igényességet, az őszinteséget, a felelősségvállalást saját tetteikért és mások iránt. Fontosnak tartom az egymás iránti szeretetet, tiszteletet, figyelmességet és gondoskodást, ugyanúgy a nagylelkűséget, a megbocsátást és a hálát. Elengedhetetlen a hatékony kommunikáció is: tudjunk mindent megbeszélni, és szükség esetén saját véleményt megfogalmazni.
– Szoktad tartani a kapcsolatot régi tanítványaiddal?
– Jelenleg a legszorosabb kapcsolat a volt osztályommal van, akik most hatodikosok. Ők minden nap, minden szünetben nálam vannak. A tizenegyedikesekkel inkább a folyosón futok össze, olyankor beszélgetünk egy kicsit, de időnként az osztályba is benéznek. A korábbi generációk már szétszéledtek, de többen írnak időnként, néhányukkal pedig baráti kapcsolatot ápolok. Sokuk életútját követem a közösségi médiában. Mivel minden tanítványomat a „gyermekemnek” tartom, nevetve szoktam mondani: már sok „unokám”, sőt egy „dédunokám” is van.
– Mit tartasz a jó tanító legfontosabb tulajdonságának?
– Az alap természetesen az, hogy szeresse a gyermekeket, és érzelmileg elérhető legyen számukra. Ez azonban önmagában nem elegendő. Fontos a megbízhatóság, az igazságosság, a következetesség, az empátia, a leleményesség és a jó humorérzék. Emellett a szakmai felkészültség sem elhanyagolható. Számomra pedig különösen fontos a hitelesség, emberként és pedagógusként egyaránt.
– Sokan úgy látják, hogy a gyermekek változtak a legtöbbet az évek során. Te hogyan látod ezt?
– Szerintem nem a gyermekek változtak meg, hanem a körülmények. Más ingerek érik őket, de ezért a felnőttek világa felelős. Ha egy mai gyermek olyan környezetbe születne, amilyenben mi nőttünk fel, és ugyanazokat a feltételeket kapná, szerintem nem lenne más, mint mi voltunk.
– Hogyan változott a tanítás az évek során?
– Az oktatás az elmúlt évtizedekben jelentős szemléletváltáson ment keresztül, és ez a folyamat ma is tart. A járvány idején az online oktatás mindezt felgyorsította. A digitális eszközök elterjedésével megváltoztak az elvárások, az igények és a követelmények. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, különösen az alsó tagozatban.
A hangsúly egyre inkább a gyakorlatorientált tanulásra helyeződik, ezért kevesebb az elmélet és a „magolás”, a differenciálás pedig segít alkalmazkodni a gyermek saját tempójához.
Ez jó irány.
Ugyanakkor az elemi osztályokban fontosnak tartom a biztos alapok kialakítását.
Ehhez szükség van bizonyos hagyományos, jól bevált módszerek megőrzésére is. A határok kijelölése, a szabályok betartása és a kiszámíthatóság biztonságot nyújt a gyermek számára.
Komjátszegi Fábián Réka rendszeresen találkozik korábbi diákjaival
Fotó: Facebook/Komjátszegi Fábián Réka
– Részt veszel tankönyvek vagy munkafüzetek készítésében?
– Amikor még működött az iskolában a Balázs Ferenc Oktatási Központ, két kolléganőm, Baka Judit és Fülöp Mária tanítónők felkértek, hogy illusztráljam két magyar és egy román munkafüzetüket. Saját munkafüzetem azonban nem jelent meg.
– A fiatal tanítónőjelöltekkel is foglalkozol? Mennyire felkészült a mostani generáció?
– Ősszel az iskolánkban elindult a tanítóképző szak, de idén még nem vállaltam gyakorlatvezetést. Korábban azonban dolgoztam főiskolás tanítóképzősökkel, a délutáni foglalkozásokat felváltva tartottam végzős hallgatókkal. Róluk csak jót mondhatok. Azok a képzősök, akik az én osztályomban segítettek, megbízható, lelkiismeretes és jól felkészült fiatalok voltak.
– Mit tanácsolnál a pályakezdőknek?
– Azt, hogy csak akkor vágjanak bele, ha valóban komolyan gondolják. Ha érzik magukban az elhivatottságot, szeretik a gyermekeket, és képesek folyamatosan tanulni.
– Mire vagy a legbüszkébb a pályád során?
– Az elmúlt harminchét évre és valamennyi tanítványomra. Arra is, hogy annak idején volt bátorságom megpályázni a tanítói állást az unitárius kollégiumban, valamint arra, hogy néhány éve nappali tagozaton elvégeztem az egyetemet. Nagy megtiszteltetés volt számomra az is, hogy két éve az egyik kollégám – akinek a gyermekét tanítottam – jelölt az Érdemes Pedagógus-díjra, amelyet végül meg is kaptam. Nem is maga a díj a legfontosabb számomra, hanem az, hogy egy szülőként is érintett kolléga értékelte a munkámat, és érdemesnek tartott erre az elismerésre.
– Ha most újrakezdhetnéd, ismét ezt a hivatást választanád?
– Ha csak az újrakezdésről szólna a kérdés, rövid mérlegelés után azt válaszolnám: igen. Nehezemre esne bármi mással foglalkozni. A jelenlegi tanügyi helyzetet figyelembe véve azonban hosszabb gondolkodási időt kérnék. Mindenesetre azt kívánom a pályakezdő pedagógusoknak, hogy legalább annyi szeretetben és sikerélményben legyen részük, mint nekem az elmúlt harminchét év során.
Szovátán és a környéken személyesen is sokan ismerik, de sportújságírói tevékenysége okán Marosszék-szerte olvasták cikkeit. Fekete Árpád egyszemélyben volt tanárember, újságíró, játékos, edző és bíró. E sokoldalú személyiség pályafutását ismerhetik meg.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
1920. június 4-én írták alá a versailles-i Grand Trianon kastélyban azt a békeszerződést, amely alapjaiban formálta át Magyarország sorsát. A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Köő Artúr történészt, Trianon-kutatót kérdeztük.
Dr. Sárosi Arthur, a kolozsvári diakóniai munka egyik meghatározó alakja a rendszerváltás utáni években indult el azon az úton, amely mára Erdély-szerte ismert intézményhálózatot eredményezett.
A másfél évtizede indult Dribli focisuli ma már több száz gyereket mozgat meg Kolozsváron, miközben a tömegsport és a tehetséggondozás egyszerre határozza meg a működését. Könczei Soma szerint a foci nemcsak a pályán elért eredményekről szól.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.
Legyen szó képzőművészetről vagy irodalomról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, az irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélők közösségi traumája.
A reformáció genfi emlékművétől kőhajításnyira fekvő gyülekezeti házban ma is hangzik a magyar ige. A svájci városban Dániel Levente erdélyi ösztöndíjasként szolgál, amely a magyar diaszpóra számára egyszerre lelki otthon, kulturális kapaszkod&oac
Nem csak a román társadalom, hanem az erdélyi magyarság egy része is elégedetlen az RMDSZ támogatását is élvező kormány munkájával, egyre többen bírálják a megszorító intézkedéseket. Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökét kérdeztük.
Az európai nemzetek lélekszáma évről évre csökken, a népességfogyás jelensége alól nem kivétel a magyarság sem. Lengyelné Püsök Sarolta református lelkésszel, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével készült interjúnkban a kiváltó okokat vettük számba.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!