Kínai hétköznapok: a ropogós galambtól az AI-taxiig és az akrobatikus operáig

Húszórányi utazás és a hirtelen kulturális sokk után megtaláltuk a legközelebbi KFC-t, és elmutogattuk, mit szeretnénk enni.

– A Szancsakou a hagyományos kínai pekingi opera egyik leghíresebb és legnépszerűbb akrobatikus darabja. Ezzel foglalkoztatok. Mi volt a lényege?

Kasler Viktor: A Szancsakou (San Cha Kou) a pekingi opera egyik leghíresebb belépődarabja. Mindent, amit európaiként az opera fogalmáról tudunk, el kell felejtenünk ahhoz, hogy a kínai, azon belül is a pekingi operát befogadjuk. Az opera a kínai művészetben összművészeti alkotás. Ez igaz a színészképzésre és az előadásokra egyaránt.

Kínai színésznek lenni annyit jelent, mint szakmai értelemben tökéletesen mozogni, énekelni és beszélni. Nagyon korán elkezdik fejleszteni magukat a diákok fizikailag és mentálisan is. Ezt a fajta színházi felfogást tapasztalhattuk meg mi is a nyári egyetemi képzésen.

A történet egy félreértésen alapul: a két bohóckarakter nem látja egymást a sötétben, és kölcsönösen azt hiszik a másikról, hogy az ellenséget szolgálja.

• A darab csúcspontja egy nagyjából tízperces harcjelenet.

• Ezzel foglalkoztunk a legtöbbet.

• A próbák során leginkább az akrobatikus elemek elsajátítására, a mozgásanyag memorizálására és a zenével való kapcsolódásra figyeltünk.

• Az előadásban rengeteg olyan akrobatikai elem is megtalálható, amelyről számunkra már az elejétől fogva biztos volt, hogy fizikailag képtelenek lennénk végrehajtani.

• A hallgatók korán kezdik megtanulni saját karaktereik mozgását, így számukra a tripla szaltók és a különböző ugrások a mindennapok szerves részét képezik.

A szabadnapjainkon volt időnk felfedezni a várost és a környéket. Ellátogattunk Szucsouba, egy közeli városba, ahol részt vehettünk a Sárkányhajó-ünnepen is.

Voltunk a leginkább turisták által látogatott részeken is, mint a Bund, a People’s Square vagy a Yu Garden, de több templomot is meglátogattunk, például a Longhua templomot vagy a felhőkarcolók között oázisként megbúvó Jing’an templomot.

korábban írtuk

Tunéziai nyaralás: Tabarka, a tarka város

Tunéziában a főváros környéki és a keleti tengerpart fövényei, a közelükben található nevezetességek sok turistát vonzanak. Vannak olyan területek azonban, amit kevés látogató keres fel.

– Mi lepett meg leginkább Sanghajban?

Kasler Viktor: Több meglepetés is ért a kulturális különbségek miatt, de Kínával kapcsolatban számomra a legmeglepőbb a távolság fogalma volt. Rá kellett jönnöm, hogy az igazán nagy távolságok egészen addig ismeretlenek voltak számomra. Sanghajban 21 metróvonal üzemel, ezek hossza meghaladja a 900 kilométert. A 11-es metróvonal hossza megközelíti a 90 kilométert. Ezek a számok számomra a mai napig felfoghatatlanok.

Kínai lakoma: rituálé az étkezés

– Milyen volt a kínai konyha ahhoz képest, amit Európában kínai ételként ismerünk?

Benkő Boróka: Egyikünk sem ismerte az igazi kínai konyhát, éppen ezért kicsit tartottunk az ételektől. Viszont az az érdekes, hogy a három hét alatt mindketten meghíztunk. Nagyon finom ételeket ettünk. Az ebédet és a vacsorát az egyetemi kantinban kaptuk, legtöbbször ott étkeztünk, kivételt azok a napok jelentettek, amikor éppen a városban mászkáltunk.

Egyébként az étkezés a kínaiaknál egyfajta rituálé, mondhatni, közösségi élmény. Betartják az idejét: az ebéd fél tizenkettőkor kezdődött, a vacsora pedig fél ötkor. Amikor este tíz óráig kint császkáltunk a városban, sokszor beültünk éttermekbe, hiszen minden megfizethető és finom volt.

Rengeteg garnélarákot ettünk, itthon arra egy vagyont költöttünk volna, az egyetemi kantinban viszont napi rendszerességgel készítették. Itthon az iskolai étkezdékkel kapcsolatban sokaknak rossz tapasztalataik vannak, Sanghajban viszont minden friss, ízletes, tápláló, kiegyensúlyozott és egészséges volt. Általában mindig volt valamilyen hús, zöldség és az elmaradhatatlan rizs. Egyáltalán nem főznek olajosan, csípősen viszont annál inkább: szinte minden csípett. Nehéz volt megszokni, hogy ebéd után nem fogyasztanak édességet. A kávézók sem annyira elterjedtek, a kávé pedig tele van édes sziruppal.

Egy orosz lánnyal, Sofia Sudarikovával, egy kolumbiai sráccal, Juan Pablo Aycardival és egy török fiúval, Salih Altay Mustafával beszélgettünk a legtöbbet. Mindenki kölcsönösen kíváncsi volt a másik kultúrájára, színházára és nyelvére. Az egyik hosszú próbanap lezárásaként közösen elmentünk vacsorázni egy étterembe, mindenki éhes és fáradt volt.

– Volt valamilyen tévhitük Európáról vagy a mi életünkről?

Kasler Viktor: Inkább tudáshiánnyal küzdöttünk mindkét részről a kezdetekben. Kölcsönösen nem voltunk tisztában egymás hagyományaival, kultúrájával. Ez a nyári egyetem nemcsak azért volt hasznos, mert megismerhettük a kínai kultúrát, hanem azért is, mert barátságokat és szakmai kapcsolatokat köthettünk a résztvevőkkel.

Épp a minap beszéltünk videóhívásban egy ott megismert, a szívünkhöz nagyon közel került, már említett kolumbiai színészhallgatóval, Juannal. Rengeteg időt töltöttünk együtt, közösen fedeztük fel Sanghajt, és közben egymás színházi világát is megismertük.

Ez a tisztelet a karaktereik iránt is megvan. Például a jelmezt nem szokták egy egyszerű próbán viselni, hiszen annak felöltése számukra egyfajta átváltozási folyamatot, rítust jelent.

korábban írtuk

Kanári-szigetek: utazás az őslakosok nyomában Gran Canarián (1. rész)

Afrika északnyugati partjai közelében találhatók a Kanári-szigetek. A Spanyolországhoz tartozó szigetcsoport egyik legnépszerűbb tagját, Gran Canariát kerestük fel. Megkapó hegyvidéki tájak, homokos partok és különleges régészeti emlékek fogadtak.

– Mi volt a legviccesebb történet, ami veletek történt?

Kasler Viktor: Ha az ember bemegy egy üzletbe, és szeretne valami nassolnivalót venni magának, viszont olyannyira nem ért semmit a nyelvből, hogy a telefonjával kell beszkennelnie és lefordítania a termék nevét, akaratlanul is elkezd nevetni. Megtörtént, hogy valamelyikünk megkóstolt valamit, a másik megkérdezte, mi az, és azt a választ kapta: nem tudom, de finom.

Mindenesetre a legabszurdabb vagy legviccesebb eset – bár akkor nem nevettem, csak utólag – a People’s Square metrómegálló mosdójában történt. A piszoárnál arra lettem figyelmes, hogy a mellettem álló, jól szituált úriember minden erejével engem bámul. Zavaromban hirtelen nem tudtam, mit tegyek, csak ennyit mondtam neki: „Hi, my name is Viktor, can I help you?” Erre elmosolyodott, és a fejét rázta, hogy nem. Utólag jót nevettünk rajta, de akkor inkább kellemetlen volt, mint vicces.

– Mi volt a legnagyobb nehézség, amellyel szembesültetek?

Benkő Boróka: Ennek a kalandnak a legnehezebb része az a két hónap volt, amely alatt felkészültünk rá. A rengeteg papírmunka, a honlapokon való eligazodás, az útlevél és a vízum beszerzése mindkettőnket megizzasztott. Sokszor éreztem úgy, hogy ebből nem lesz semmi.

Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult ehhez, valamint Bodor Emőkének, hogy még éjszaka is válaszolt nekünk, amikor elakadtunk egy-egy kínai oldalon.

Hiányzik a jázminos zöld tea illata, a selyem puhasága, a templomok füstölőinek illata. Hiányoznak az emberek, akikkel felfedeztük a kínai mindennapokat.

Hiányzik a mesterünk, aki a legmelegebb szívű tanár volt, és az egyetlen mondata, amelyet angolul tudott, de egy egész élet filozófiája benne van: „So easy!” – „Olyan könnyű!”