Országhatár szúrósdróttal és őrtornyokkal a kommunizmus éveiben
Fotó: IICCMER
,,Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – ki ne ismerné ezt a mondatot, mely a kommunista kiáltványban szerepelt Marx és Engels tollából, lassan 200 éve. Bár 1989-ben a kommunizmust hirdető államok jelentős része zátonyra futott, a megmaradt kommunista államok pedig jelentős reformokon mentek át, Marx és Engels, Lenin, sőt Sztálin és Mao eszméi nem tűntek el. Cikkünk második részében ennek okait keressük.
2024. szeptember 16., 09:082024. szeptember 16., 09:08
2024. szeptember 16., 09:092024. szeptember 16., 09:09
Evidensnek tűnik, hogy azon országokban, ahol régen tényszerűen/objektíven jobb volt az élet a szovjet időszakban, ott a nosztalgia hatása felerősödik. Ilyen például a szerbek és a bosnyákok esete. Jugoszlávia meglehetősen különleges példa, igen eltér a többi országtól, hisz nem is voltak tagjai a KGST-nek, nem volt durva diktatúra, hanem egy szocialista elemeket magába foglaló autoriter rezsim működött, ahol leginkább a szerb volt az uralkodó nemzet. Jugoszláviában messze jobb életszínvonal és nagyobb szabadság volt, mint a többi szocialista országban.
Ebbe az állapotba taposott bele a délszláv háború, amikor a NATO hathatós közreműködésével feldarabolták Jugoszláviát, amitől főleg a szerbek szenvedtek hatalmas csapást. Azon országok körében, melyek a jugoszláv időkben, de különösen a délszláv háború idején atrocitásokat és elnyomást szenvedtek – horvátok, macedónok és koszovói albánok –, kevésbé van jelen a szocialista nosztalgia, ami főleg az ott lakó szerbek körében tapasztalható.
Kijelenthető, hogy nem a szocializmus, hanem a jobb életszínvonal és az uralkodói státusz iránt éreznek nosztalgiát,
Érdekes ugyanakkor Szlovénia esete, ez volt ugyanis a jugoszláv régió legfejlettebb állama, és a rendszerváltás óta az előnyük tovább nőtt, a délszláv háborúban pedig a nemzetük nem volt akkora atrocitásnak kitéve, mint pl. a horvátok. Körükben a rendszer iránt is létezik (főleg idősebb körben) nosztalgia.
A kommunista terrort bemutaó máramarosszigeti börtönmúzeum
Fotó: Máramarosszigeti börtönmúzeum/Facebook
Oroszország esete szintén tipikus példa arra, hogy nemzetenként változhat egy rendszer megítélése. Bár a Szovjetunió egy internacionalista kísérlet volt, pragmatikus okokból valamennyi vezetője (Sztálin is) leginkább az oroszokra hegyezte ki a hatalmat. Bár Lenin idején a vezetőség nagy része zsidó volt, és a szovjet vezetésben mindig hatalmas területen voltak jelen zsidó, lett, és ukrán vezetők is, de valamennyien igyekeztek az oroszokat megnyerni, hisz ők voltak a legtöbben. A Szovjetunió de facto a cári Orosz Birodalom folytatása.
De végig az orosz volt a domináns: orosz volt a hivatalos nyelv, a vezetőség nagy része, a deportálások és kényszerbetelepítések viszont az oroszokat érintették a legkevésbé negatívan. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem szenvedtek, sőt, abszolút számban talán a legtöbb halottat adták a rendszer oltárán.
A jugoszláv példához hasonlóan, az oroszok igen erős nosztalgiát éreznek a Szovjetunió iránt, ami logikus. A Szovjetunió idején győzték le a nácikat, technológiában hamar felvették a versenyt a Nyugattal, sokáig vezették az űrkutatás versenyét, az ország atombombával rendelkező világhatalom lett, az olimpiai bajnokságokon sorra megverték az amerikaiakat, de a rendszerváltás utáni vágyak nem teljesültek.
Az olyan országok körében is komoly nosztalgia van, akik a szovjet időben éreztek némi felzárkózást, Fehéroroszország vagy Örményország ilyen. Ez utóbbi a szovjet rendszer előtt népirtást szenvedett a törököktől és a kaukázusi régió elnyomott részeként látták magukat, a szovjet időszakban azonban úgy érezték, egyenlők lettek a többi tagköztársasággal.
Gázpalackokkal sorban álló emberek a az 1980-as években
Fotó: Muzeul Amintirilor din Comunism / Facebook
Jól elkülönül azon országok nosztalgiája, akik különös elnyomásban éltek. Például a balti államok – Litvánia, Lettország, Észtország –, vagy épp a türk államok jelentős része (pl. Türkmenisztán) egyáltalán nem mutatnak komoly nosztalgiát. Akik nosztalgiát éreznek, azok leginkább ezen országok orosz kisebbsége (Lettországban majdnem az ország negyede). A bizonyos fokú nosztalgia leginkább az életszínvonalra referál, magát a rendszert nem szívlelték. Logikus, hogy a türk államok iszlám lakossága nehezen tűrte a szovjet ateista tempót, a balti államok pedig 1939-ben Sztálin által önkényesen lettek bekebelezve a Szovjetunióba.
Hasonló eredmény vonatkozik az ukránokra is, ahol
Az ukránoknak és a balti országoknak egyaránt komoly elnyomásban volt részük, kényszertelepítések, deportálások, vagy mesterséges éhínség pusztította a lakosságot – Ukrajnában a holodomor, de hasonló népirtás sújtotta Kazahsztánt is.
Csehszlovákia esetében érdekes, hogy a szovjetekhez hasonlóan fennáll egy fordítottság. Ott a csehek voltak főleg a dominánsak, de pont ezért a fejlettebb cseh régió a szlovákokban visszatartó/visszahúzó erőt látott, míg a szlovákok egy lehetséges újabb magyar revízió elleni biztosítékot láttak a csehekkel való egyesülésben, ennélfogva a szlovákok körében nagyobb a nosztalgia Csehszlovákia iránt, mint a csehek esetében.
Érdemes tehát megjegyezzük, hogy az uniókban – Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia –, nagyon erős tényező és faktor, hogy ki melyik részhez és régióhoz tartozik.
A romániai forradalom áldozatai Kolozsvár főterén 1989 decemberében
Fotó: Răzvan Rotta/Ro.wikibooks.org
Aligha lehet tagadni, hogy a 80-as évek végén minden szocialista országban rendszerváltó hangulat uralkodott, és ez – legalábbis a felszínen –, szinte mindenhol maradéktalanul megvalósult. Szokták mondani, hogy gengszterváltás történt. A Nyugat jobb életszínvonalon élt, mint a szocialista országok, emellett messze nagyobb szabadságban: sajtószabadság, gyülekezési jog, pluralizmus, szólásszabadság és sorolhatnánk. Ezen fogalmak a szocialista országokban de facto ismeretlenek voltak.
A legfontosabb a történelmi ok, ami visszavezethető a 40-es évekre. Nosztalgia ide vagy oda, soha sehol, egyik országban sem voltak a társadalomban többségben azok, akik a hatalomátvétel pillanatában szocializmust akartak volna, de később sem. Sem Leninék, sem Rákosiék nem voltak többségben, és idegen érdekek, illetve segítség mentén kerültek hatalomra.
A rendszer egyik első intézkedése a magántulajdon elleni merénylet volt: a gazdag réteget (kulákok, földesurak, cégtulajdonosok) vagy kivégezték vagy elkobozták mindenüket, nem volt szabad vállalkozni, gyarapodni, a lakosság jelentős részét fokozatosan panelekbe terelték, a fizetések hellyel-közzel hasonlóak voltak. Évtizedek alatt több olyan generáció nőtt fel, akiknek nem volt félretett vagyonuk, megtakarításuk, tőkéjük, az állam mindent bekebelezett.
Erre a társadalomra jött a rendszerváltás után az átmenet nélküli demokratikus kapitalista piacgazdaság. A kapitalizmus egyik jelszava a gyarapodás. A szabadság égisze alatt mindenki előtt nyitva állt a lehetőség: keressen jól, vállalkozzon, gyarapodjon. Vállalkozni azonban leginkább erős kezdőtőkével lehet. De sem az embereknek, sem az országnak (amelyet az államadósság emésztett) nem volt tőkéje. Mivel a szocialista állam megszűnt, az addig állami tulajdonú üzemeket, földeket elkezdték privatizálni, azaz áttenni magánkézbe. Itt is volt egy óriási csavar: sokszor olyan személyek kezébe került az állami tulajdon, akiknek volt már tőkéjük vagy közel voltak a tűzhöz. Mind a két csoport nagyrészt az addigi párttagok közül került ki.
Ironikus, de a demokratikus rendszerváltást pont a rendszerváltást részben levezénylő addigi elvtársak gáncsolták a legerősebben. Bár a nép ezt jelentős részben tudta, mégis az rögzült sokakban, hogy a rendszerváltás utáni első évek, sőt akár évtizedek messze nehezebb sorsot hoztak számukra, mint a szocialista rendszer valamennyi évtizede. Megszűnt sok állami üzem, eladták apró fillérekért, emberek maradtak munka és kereset nélkül, a Nyugat pedig (1956-hoz hasonlóan) most sem sietett a Kelet segítségére.
Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a rendszerváltás utáni zűrzavart a legtöbb esetben nem az addigi fővezetés idézte elő, hanem az utánuk következő, a változás szelét megérző, de természetesen addig szintén szervilis új-generációs elvtársak. Ez tovább erősítette sokakban a tézist, hogy Kádár vagy Brezsnyev alatt jobb volt.
A szocialista nosztalgiához hozzátartozik az a nagyon jelentős faktor is, hogy a Nyugat, amihez tartozni akartunk, nem kezelte egyenlő félként Keletet, sőt. Bár tény, hogy a rendszerváltás sok jó dolgot hozott el – szólásszabadság, gyülekezési jog, szabad utazás külföldre, szabad munkavállalás külföldön, a nyugati katonai és gazdasági tömbhöz való csatlakozás lehetősége, sajtószabadság, stb. –, a Nyugat a keleti blokkban csupán olcsó munkaerőt látott. Rengeteg nyugati cég tette be a lábát a keleti országokba, ahol vagy üzemet építettek vagy már meglévőre tették rá a kezüket. Természetesen ezeken a munkahelyeken nem lettek nyugati fizetések, hanem kicsivel a keleti fizetések felé mentek, ezzel pedig finoman szólva sem lettek túl szimpatikusak az emberek szemében.
(erős fizikai meló, veszélyes munkahelyek, stb.). A nyugati cégek leginkább nyerészkedni akartak Keleten is, hisz olcsóbb munkaerőt kaptak és költségkímélő módon tudták folytatni termelésüket, illetve új piacokhoz jutottak.
A szocialista nosztalgia egyik tartó pillére, hogy ha a rendszerváltás előtt egy munkahelyen gyengébb is volt a fizetés, mint a jelenlegi multinacionális cégnél, legalább a miénk volt és nem másnak dolgoztunk. Ez részben téves narratíva, de sokak szemében reális.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a nyugat az oroszokat a rendszerváltás után még inkább kiközösítette, nem akart segíteni, hisz továbbra is ellenséget láttak bennük. A cél az volt, hogy minél rosszabb legyen nekik. Miközben az oroszok szent meggyőződése, hogy a Nyugat a 28 milliós szovjet véráldozat nélkül soha nem győzte volna le Hitlert, ugyanakkor a nyugati jó életszínvonal egyik alapfeltétele volt a szovjetek vesztesége. Régen is élt az a mondás, hogy Európa biztonságát Amerika, jólétét meg a szovjetek biztosítják. Mindezért cserébe a Nyugat soha nem kezelte egyenlő félként az oroszokat.
Ha valaki szerint ez a kommunista rendszer miatt volt, téved, hisz 1918 után is Oroszország területeket veszített, miközben végig az Antant oldalán harcolt súlyos veszteségekkel. A
ezt pedig a keleti népek nehezen viselik el. Ez a nyugati mentalitás ha nem is fő oka, de egyik feltétele volt az orosz-ukrán háború kirobbanásának.
Annak idején elég volt megnézni egy osztrák vagy NSZK-sorozatot – teszem azt a Hegyi doktort –, és a Nyugat nagyjából ezt jelentette a keletiek számára: biztonságot, tiszta környezetet, szép házat udvarral, jó autót, remek fizetést, fejlődési lehetőséget, szólásszabadságot, sajtószabadságot, szabad utazást. Mindent ami Keleten a szocializmusban nem létezett.
De a Nyugat évtizedek alatt erősen eltért attól, ami után vágyakoztunk annak idején. A liberális globalista kapitalizmus legalább olyan szinten vált ideológiai vezérelvvé Nyugaton, mint korábban Keleten a marxizmus. Ez részben azért is gyötrelmes, mert a két eszme azonos alapokon nyugszik, mondhatni ugyanannak a társadalmi utópiának egy másfajta (ha úgy tetszik modernebb, puhább de talán emiatt eredményesebb) vetülete.
kihasználják és függő helyzetbe teszik őket gazdaságilag, nyerészkednek rajtuk, és megbélyegzik őket. Tehát ma már nem internacionalizmus van, hanem globalizmus. Nem 5, hanem 3+2.
A nyugat szintén erőteljesen migrációpárti, teljes lakosságcserét hajt végre, miközben a demográfia a katasztrófa felé sodródik, ezen belül pedig egy métely az LMBTQ-propaganda, mely a hagyományos családmodell elleni egyértelmű sátánista merénylet. Régen a besúgó hálózatok tették tönkre a családokat, ma már az LMBTQ-lobbi teszi meg ugyanezt.
Gazdaságilag a mai Nyugat nem más, mint az USA bábja, annak egyik végrehajtó szervilis részlege. Tehát a Kelet ma már egy olyan Nyugattal néz szembe, mely globalista, lmbtq-woke által vezérelt, migrációpárti, gazdaságilag pedig hanyatlik. Ezzel szemben a szovjet és szocialista nosztalgia sokszor hangsúlyozza, hogy a régi rendszerben nem volt elképzelhető semmilyen lmbtq-, sem woke-őrület és a migráció is menedzselve volt.
(Befejező része következik)
Czégényi Raymond
,,Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – ki ne ismerné ezt a mondatot, mely a kommunista kiáltványban szerepelt. Bár 1989-ben a kommunizmust hirdető államok jelentős része zátonyra futott, Marx és Engels eszméi nem tűntek el. korábban írtuk
Kommunista nosztalgia a posztszocialista országokban
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Afrika északnyugati partjai közelében találhatók a Kanári-szigetek. A Spanyolországhoz tartozó szigetcsoport egyik legnépszerűbb tagját, Gran Canariát kerestük fel. Megkapó hegyvidéki tájak, homokos partok és különleges régészeti emlékek fogadtak.
Már kisgyermekként tudta, hogy tanítónő szeretne lenni. Azóta harminchét év telt el, Komjátszegi Fábián Réka kezei közül pedig tanítványok százai kerültek ki. Ő ma is ugyanazzal a lelkesedéssel lép be az osztályterembe, mint pályája kezdetén.
Egy elsüllyesztett repülőgép belsejében úszni vagy cápákat figyelni a Vörös-tenger mélyén sokak számára életre szóló élmény. Szabó Kolos brassói búvároktatóval a búvárkodás veszélyeiről, vonzerejéről és az erdélyi lehetőségekről beszélgettünk.
A francia Nemzetgyűlés első olvasatban elfogadta a Korzika autonómiájáról szóló alkotmánymódosítást, amely élénk politikai vitát váltott ki Franciaországban és az Európai Parlamentben is.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!