Országonként eltérő kommunista nosztalgia

Kijelenthető, hogy nem a szocializmus, hanem a jobb életszínvonal és az uralkodói státusz iránt éreznek nosztalgiát,

Érdekes ugyanakkor Szlovénia esete, ez volt ugyanis a jugoszláv régió legfejlettebb állama, és a rendszerváltás óta az előnyük tovább nőtt, a délszláv háborúban pedig a nemzetük nem volt akkora atrocitásnak kitéve, mint pl. a horvátok. Körükben a rendszer iránt is létezik (főleg idősebb körben) nosztalgia.

De végig az orosz volt a domináns: orosz volt a hivatalos nyelv, a vezetőség nagy része, a deportálások és kényszerbetelepítések viszont az oroszokat érintették a legkevésbé negatívan. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem szenvedtek, sőt, abszolút számban talán a legtöbb halottat adták a rendszer oltárán.

A jugoszláv példához hasonlóan, az oroszok igen erős nosztalgiát éreznek a Szovjetunió iránt, ami logikus. A Szovjetunió idején győzték le a nácikat, technológiában hamar felvették a versenyt a Nyugattal, sokáig vezették az űrkutatás versenyét, az ország atombombával rendelkező világhatalom lett, az olimpiai bajnokságokon sorra megverték az amerikaiakat, de a rendszerváltás utáni vágyak nem teljesültek.

Az olyan országok körében is komoly nosztalgia van, akik a szovjet időben éreztek némi felzárkózást, Fehéroroszország vagy Örményország ilyen. Ez utóbbi a szovjet rendszer előtt népirtást szenvedett a törököktől és a kaukázusi régió elnyomott részeként látták magukat, a szovjet időszakban azonban úgy érezték, egyenlők lettek a többi tagköztársasággal.

Az ukránoknak és a balti országoknak egyaránt komoly elnyomásban volt részük, kényszertelepítések, deportálások, vagy mesterséges éhínség pusztította a lakosságot – Ukrajnában a holodomor, de hasonló népirtás sújtotta Kazahsztánt is.

Csehszlovákia esetében érdekes, hogy a szovjetekhez hasonlóan fennáll egy fordítottság. Ott a csehek voltak főleg a dominánsak, de pont ezért a fejlettebb cseh régió a szlovákokban visszatartó/visszahúzó erőt látott, míg a szlovákok egy lehetséges újabb magyar revízió elleni biztosítékot láttak a csehekkel való egyesülésben, ennélfogva a szlovákok körében nagyobb a nosztalgia Csehszlovákia iránt, mint a csehek esetében.

Érdemes tehát megjegyezzük, hogy az uniókban – Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia –, nagyon erős tényező és faktor, hogy ki melyik részhez és régióhoz tartozik.

A legfontosabb a történelmi ok, ami visszavezethető a 40-es évekre. Nosztalgia ide vagy oda, soha sehol, egyik országban sem voltak a társadalomban többségben azok, akik a hatalomátvétel pillanatában szocializmust akartak volna, de később sem. Sem Leninék, sem Rákosiék nem voltak többségben, és idegen érdekek, illetve segítség mentén kerültek hatalomra.

A rendszer egyik első intézkedése a magántulajdon elleni merénylet volt: a gazdag réteget (kulákok, földesurak, cégtulajdonosok) vagy kivégezték vagy elkobozták mindenüket, nem volt szabad vállalkozni, gyarapodni, a lakosság jelentős részét fokozatosan panelekbe terelték, a fizetések hellyel-közzel hasonlóak voltak. Évtizedek alatt több olyan generáció nőtt fel, akiknek nem volt félretett vagyonuk, megtakarításuk, tőkéjük, az állam mindent bekebelezett.

Erre a társadalomra jött a rendszerváltás után az átmenet nélküli demokratikus kapitalista piacgazdaság. A kapitalizmus egyik jelszava a gyarapodás. A szabadság égisze alatt mindenki előtt nyitva állt a lehetőség: keressen jól, vállalkozzon, gyarapodjon. Vállalkozni azonban leginkább erős kezdőtőkével lehet. De sem az embereknek, sem az országnak (amelyet az államadósság emésztett) nem volt tőkéje. Mivel a szocialista állam megszűnt, az addig állami tulajdonú üzemeket, földeket elkezdték privatizálni, azaz áttenni magánkézbe. Itt is volt egy óriási csavar: sokszor olyan személyek kezébe került az állami tulajdon, akiknek volt már tőkéjük vagy közel voltak a tűzhöz. Mind a két csoport nagyrészt az addigi párttagok közül került ki.

Ironikus, de a demokratikus rendszerváltást pont a rendszerváltást részben levezénylő addigi elvtársak gáncsolták a legerősebben. Bár a nép ezt jelentős részben tudta, mégis az rögzült sokakban, hogy a rendszerváltás utáni első évek, sőt akár évtizedek messze nehezebb sorsot hoztak számukra, mint a szocialista rendszer valamennyi évtizede. Megszűnt sok állami üzem, eladták apró fillérekért, emberek maradtak munka és kereset nélkül, a Nyugat pedig (1956-hoz hasonlóan) most sem sietett a Kelet segítségére.

Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a rendszerváltás utáni zűrzavart a legtöbb esetben nem az addigi fővezetés idézte elő, hanem az utánuk következő, a változás szelét megérző, de természetesen addig szintén szervilis új-generációs elvtársak. Ez tovább erősítette sokakban a tézist, hogy Kádár vagy Brezsnyev alatt jobb volt.

A Nyugat kihasználta és kiközösítette a Keletet

A szocialista nosztalgiához hozzátartozik az a nagyon jelentős faktor is, hogy a Nyugat, amihez tartozni akartunk, nem kezelte egyenlő félként Keletet, sőt. Bár tény, hogy a rendszerváltás sok jó dolgot hozott el – szólásszabadság, gyülekezési jog, szabad utazás külföldre, szabad munkavállalás külföldön, a nyugati katonai és gazdasági tömbhöz való csatlakozás lehetősége, sajtószabadság, stb. –, a Nyugat a keleti blokkban csupán olcsó munkaerőt látott. Rengeteg nyugati cég tette be a lábát a keleti országokba, ahol vagy üzemet építettek vagy már meglévőre tették rá a kezüket. Természetesen ezeken a munkahelyeken nem lettek nyugati fizetések, hanem kicsivel a keleti fizetések felé mentek, ezzel pedig finoman szólva sem lettek túl szimpatikusak az emberek szemében.

(erős fizikai meló, veszélyes munkahelyek, stb.). A nyugati cégek leginkább nyerészkedni akartak Keleten is, hisz olcsóbb munkaerőt kaptak és költségkímélő módon tudták folytatni termelésüket, illetve új piacokhoz jutottak.

A szocialista nosztalgia egyik tartó pillére, hogy ha a rendszerváltás előtt egy munkahelyen gyengébb is volt a fizetés, mint a jelenlegi multinacionális cégnél, legalább a miénk volt és nem másnak dolgoztunk. Ez részben téves narratíva, de sokak szemében reális.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a nyugat az oroszokat a rendszerváltás után még inkább kiközösítette, nem akart segíteni, hisz továbbra is ellenséget láttak bennük. A cél az volt, hogy minél rosszabb legyen nekik. Miközben az oroszok szent meggyőződése, hogy a Nyugat a 28 milliós szovjet véráldozat nélkül soha nem győzte volna le Hitlert, ugyanakkor a nyugati jó életszínvonal egyik alapfeltétele volt a szovjetek vesztesége. Régen is élt az a mondás, hogy Európa biztonságát Amerika, jólétét meg a szovjetek biztosítják. Mindezért cserébe a Nyugat soha nem kezelte egyenlő félként az oroszokat.

Ha valaki szerint ez a kommunista rendszer miatt volt, téved, hisz 1918 után is Oroszország területeket veszített, miközben végig az Antant oldalán harcolt súlyos veszteségekkel. A

ezt pedig a keleti népek nehezen viselik el. Ez a nyugati mentalitás ha nem is fő oka, de egyik feltétele volt az orosz-ukrán háború kirobbanásának.

A Nyugat már nem az a nyugat, amihez a keletiek tartozni akartak

Annak idején elég volt megnézni egy osztrák vagy NSZK-sorozatot – teszem azt a Hegyi doktort –, és a Nyugat nagyjából ezt jelentette a keletiek számára: biztonságot, tiszta környezetet, szép házat udvarral, jó autót, remek fizetést, fejlődési lehetőséget, szólásszabadságot, sajtószabadságot, szabad utazást. Mindent ami Keleten a szocializmusban nem létezett.

De a Nyugat évtizedek alatt erősen eltért attól, ami után vágyakoztunk annak idején. A liberális globalista kapitalizmus legalább olyan szinten vált ideológiai vezérelvvé Nyugaton, mint korábban Keleten a marxizmus. Ez részben azért is gyötrelmes, mert a két eszme azonos alapokon nyugszik, mondhatni ugyanannak a társadalmi utópiának egy másfajta (ha úgy tetszik modernebb, puhább de talán emiatt eredményesebb) vetülete.

kihasználják és függő helyzetbe teszik őket gazdaságilag, nyerészkednek rajtuk, és megbélyegzik őket. Tehát ma már nem internacionalizmus van, hanem globalizmus. Nem 5, hanem 3+2.

A nyugat szintén erőteljesen migrációpárti, teljes lakosságcserét hajt végre, miközben a demográfia a katasztrófa felé sodródik, ezen belül pedig egy métely az LMBTQ-propaganda, mely a hagyományos családmodell elleni egyértelmű sátánista merénylet. Régen a besúgó hálózatok tették tönkre a családokat, ma már az LMBTQ-lobbi teszi meg ugyanezt.

Gazdaságilag a mai Nyugat nem más, mint az USA bábja, annak egyik végrehajtó szervilis részlege. Tehát a Kelet ma már egy olyan Nyugattal néz szembe, mely globalista, lmbtq-woke által vezérelt, migrációpárti, gazdaságilag pedig hanyatlik. Ezzel szemben a szovjet és szocialista nosztalgia sokszor hangsúlyozza, hogy a régi rendszerben nem volt elképzelhető semmilyen lmbtq-, sem woke-őrület és a migráció is menedzselve volt.

(Befejező része következik)

Czégényi Raymond

korábban írtuk

Kommunista nosztalgia a posztszocialista országokban

,,Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – ki ne ismerné ezt a mondatot, mely a kommunista kiáltványban szerepelt. Bár 1989-ben a kommunizmust hirdető államok jelentős része zátonyra futott, Marx és Engels eszméi nem tűntek el.