Marosvásárhelyi séta a Zsolnay-kerámiákkal diszített épületek között

Azok a marosvásárhelyi épületek, amelyeken Zsolnay-kerámiák vannak, viszonylag egy szűk időszakban épületek 1906-1913 között: az egykori városháza – ahol most a Maros Megyei Tanács és a prefektúra működik –, a Nyugdíjpalota és vele szemközt a Kereskedelmi és iparkamra épülete, mellette a szakszervezeti ház, ami egykor közigazgatási palota volt, a városházával szemben, a türkiz kerámiákkal díszített Jakab Rudolf háza, a jól ismert Kultúrpalota, és kissé messzebb a jelenlegi Papiu kollégium és a közelben levő egykori Széchényi István Kereskedelmi iskola, a Petru Maior Egyetem, amelynek lépcsőháza és előcsarnoka is Zsolnay-kerámiákkal van díszítve.

Mit tudunk a Zsolnay épületkerámiákról?

Zsolnay Vilmos festőművész szeretett volna lenni, de az 1850-es években átvette édesapja műhelyét, majd nagybátyjától az agyagárugyárat, ez utóbbit vegyészekkel fejleszti. 1900-ban halt meg, így amikor a marosvásárhelyi kerámiák készülnek a gyárat fia, Zsolnay Miklós vezeti. Három gyereke volt, és ők is részt vettek a manufaktúra működtetésében, mintákat terveztek, festettek.

Az épületkerámiák pirogránitból készültek, amit Zsolnay Vilmos talált ki. A pirogránit egy erős, időtálló anyag, ami ellenáll az időjárás viszontagságainak, nem mállik, nem mohásodik, a színei sem fakulnak, ma is úgy néznek ki, mintha tegnap mázazták, égették volna. Összetétele egy tűzálló anyag, kőpor, valamint samottpor: a díszeket, kézzel formázták, majd megszárították, 1300 fokon égették, majd kaptak egy fedőmázat is. Az épületkerámiák különlegessége, hogy a belső tereken az úgynevezett eozinmázzal festették őket. A technikát a középkorban használták a Közel-Keleten, de Olaszországban is meghonosították. Több évszázad eltelt, a máz technikája feledésbe merült, viszont Zsolnay Vilmos és két vegyésze egy olasz tál alapján kikísérletezték, hogyan kell készíteni a mázat. Ez fémszemcséket tartalmaz, amelyek az égetés során irizáló hatásra tesznek szert, ezért minden dísz színe más. Éoszról, a Hajnal istennőről nevezték el, hajnalpírnak is nevezik.

A neves terrakotta-könyvek

Marosvásárhelyen Oniga Erika művészettörténész mesélt a pécsi Zsolnay gyár terrakotta-könyveiről, ezek eredeti példányai a gyárban találhatóak, de fénymásolatai elérhetők Budapesten az Iparművészeti Múzeumban. Ezek tartalmazzák az összes olyan jelentős épületkerámiát, amelyet a gyárban készítettek. Érdekesség, hogy az épületkerámiák külön megrendelésre készültek, a gyár sok hivatásos képzőművészt foglakoztatott, ők rajzolták, festették a mintákat, motívumokat. A munkaformákat egy-két évvel az elkészültük után megsemmisítették.

Az épület belsejében is többféle kerámiaelemeket láthatunk, ezek nagy része eozinmázas, kékes, zöldes, kékes lilás. Az előcsarnokban levő egykori címerpajzsok már nem láthatóak, közöttük volt a magyar királyság címere, árpádsávos címer, napot, holdat ábrázoló címer, nemesi családok címerei. A művészettörténész elmondta, hogy ezek jó része megőrződött, jelenleg a Maros megyei múzeum raktárában található. A fő lépcsőházban volt két márványtábla, amelyeket összetörtek, de a feliratok az építtetőkkel megmaradtak, azok az egykori táblák helyén szerepelnek.

Érdemes felnézni a homlokzatra

Az egykori városháza után a tematikus sétán résztvevők megnézhették a Nyugdíjpalota épületét is, amely a megyeszékhely második legjelentősebb szecessziós épülete. Tulajdonképpen bérháznak épült, és ez volt Marosvásárhely első igazán nagyvárosi jellegű bérházépülete: a Nyugdíjpénztár pénzéből építették, ezért kapta a nevét. Itt, ahogy a következő épületeknél is, érdemes volt az épület magasan levő részeit is megnézni, kikukucskálva a zöld lombkoronák között, hiszen ott voltak az igazi, érdekes és színes épületkerámiák.

A Nyugdíjpalotával szembe van az egykori agrártakarék-pénztár, aminek díszítésére magyaros elemeket használtak, a kopjafához hasonló faragások, különféle virágmotívumok láthatók. Jelenleg kékre van festve, de az eredeti színe fehér volt.

A séta következő megállója a jelenlegi szakszervezetek háza volt, amely Oniga Erika beszámolója szerint 1912-es datálású, Radó Sándor tervezte, kézjegyére vallanak a tetőablakok, a homlokzaton alkalmazott kerámia és tégladíszek. Az alsó szinten levő díszekkel találkozunk, ha elsétálunk az épület mellett, amit harsány színvilág jellemez és egy absztrakt díszítés, sötétbarnás, vöröses keretezéssel rendelkező elemek, amihez színes, zöld virághoz hasonlító emelek társulnak. Az épület kapusa megengedte, hogy a lépcsőházban is szétnézzünk, de a füstös, dohos épület inkább lehangoló látványt nyújtott, mint felüdülést.

• Marosvásárhely főterén van egy érdekes magánház, amit a séta során bemutatott a művészettörténész: a Jakab Rudolf ház.

• Az épület része a város mérnöki bizottsága által elképzelt szecessziós térnek, hiszen a városházával szemben áll.

• Jakab Rudolf és felesége Ilona 1910-ben döntik el, hogy építettnek, 1911-ben fognak neki a kétemeletes lakóháznak, amelynek földszintjén üzlethelyiségek vannak.

• Ezt az épületet is Radó Sándor tervezte, az ablakokat Zsolnay-kerámiaszalagok díszítik, a két oldalon levélminták vannak, mint a Papiu iskolánál, középen egy sötétkék gyöngysor áll.

Nyitott szemmel járni

A következő megálló a marosvásárhelyi Kultúrpalota volt, amelynek szépen felújított külsejét csodálhatták meg szakértői magyarázat mellett a séta résztvevői. Ezt hosszabb séta követte a jelenlegi Papiu iskola épületéhez, és a jelenleg egyetemi épületként használt egykori fiúiskolához.

A több mint kétórás séta során a résztvevők sok új információt hallhattak a szecessziós épületekről. A Zsolnay-kerámiákról két dolgot biztos megjegyeztek: néha fontos felfele nézni, az épületek felső részeit is megcsodálni, hiszen szemmagasságban is vannak színek, formák, csodák. Most már bizonyosan felismerik a Zsolnay épületkerámiákat, bárhol is járnak.