NATO-csúcs: ki mit nyert?

Az első kérdést nem könnyű megválaszolni. Az egyértelmű, hogy a NATO-nak lépnie kellett valamit annak nyomán, hogy Oroszország a hibridháború eszközeit alkalmazva beavatkozott Ukrajnában, és annektálta a Krím-félszigetet, illetve támogatást nyújtott az oroszbarát szakadároknak Donyeckben és Luhanszkban. A nyugati válaszlépések annak ellenére is szükségesek voltak, hogy egyértelmű: az ukrajnai konfliktus kirobbanásához nagymértékben hozzájárult a megválasztott elnökkel, Viktor Janukoviccsal szemben álló erőknek nyújtott nyugati támogatás.

A saját népszerűségét a régi orosz és szovjetorosz „dicsőség\" feltámasztásával növelni akaró Vlagyimir Putyin orosz elnök úgy döntött: nem engedi, hogy az orosz érdekszférának tekintett Ukrajna nyugatra „távozzék\", és esetleges NATO-csatlakozásával hosszú szakaszon közvetlen orosz szomszéddá tegye a nyugati katonai szövetséget, ezért katonai eszközökkel válaszolt – anélkül persze, hogy közvetlen konfliktusba került volna a NATO-val, sőt anélkül, hogy egyáltalán elismerné, ő áll a kelet-ukrajnai szakadárok katonai akciói mögött. Ebben a helyzetben egyértelművé vált, hogy főleg a Baltikum és bizonyos mértékig Lengyelország is sebezhető Oroszországgal szemben, ezért szükséges az ottani katonai jelenlét erősítése. Így négy NATO-zászlóaljat telepítenek a térségbe.

A Krím elcsatolásával Oroszország délen is közelebb került a NATO-hoz, ezért szorgalmazta – a biztonságára leselkedő legnagyobb veszélynek Moszkvát tekintő – Románia a közös fekete-tengeri flotta felállítását Bulgáriával és Törökországgal. Az oroszokhoz kulturálisan és gazdaságilag is ezer szállal kötődő bolgárok azonban ezt meghiúsították, így Románia gyakorlatilag csupán részsikert ért el: az európai rakétavédelmi rendszer deveselui elemei NATO-irányítás alá kerültek, és létrejön ugyan egy nemzetközi NATO-dandár az országban, de annak fő erejét Romániának kell biztosítania, a nyugati tagállamok pedig nemigen mutatkoznak hajlandónak csapatokat adni hozzá. A fekete-tengeri NATO-jelenlét pedig igencsak bizonytalan.

Mindemellett tény, hogy a varsói döntés nyomán telepítendő zászlóaljak és dandár több a semminél, és ha szimbolikusan is, de jelzi, hogy a NATO a tagállamok eltérő gazdasági érdekei ellenére is összezár, ha külső fenyegetést észlel. Orosz részről erre hasonló csapattelepítésekre lehet válaszlépésként számítani – közben pedig csak reménykedhetünk, hogy élesben sohasem derül ki, mennyire hatékonyak a két fél egymás ellen tett óvintézkedései. Főleg azért, mert a jelenlegi legnagyobb veszély, az iszlamista terrorizmus egyaránt fenyegeti a Nyugatot és Oroszországot is.