Lármafák

A mostani tömegrendezvény szervesen illik a nemzeti tanács által korábban rendezett figyelemfelkeltő akciók, jelesül a székelyek nagy menetelése, továbbá a székely szabadság napja sorába. Ezek a megmozdulások kivétel nélkül azt célozták, hogy kinyilvánítsák a tömbmagyar régió autonómiához való jogát, követelve a román államon belüli önrendelkezését.

Az már a sajátos bukaresti kisebbségpolitikának, a román hatóságok viszonyulásának a következménye, hogy ezeken a demonstrációkon mindannyiszor bizonygatni kell a Székelyföld létezését, elvégre a régió nevének emlegetésekor a többség ma is előszeretettel odabiggyeszti az „úgynevezett” jelzős szerkezetet.

Most, miután kialudt a parázs a határjelző őrtüzek máglyái alatt, felmerül a kérdés: hogyan tovább az autonómia felé vezető úton? Miként kamatoztathatók ezek a megmozdulások a tényleges jogegyenlőség intézményi garanciájának biztosítása, a régió, illetve annak sajátos jogállásának elismertetése terén?

Akárcsak a rendszerváltás óta eltelt 25 év során annyiszor, ezekre a kérdésekre sajnos ma sem kapunk megnyugtató választ. Már csak azért sem, mert például a román média ingerküszöbét alig-alig érte el az SZNT hétvégi akciója, a hatóságok érdeklődése pedig – lásd a gyergyószentmiklósi tűzifák lefoglalását – kimerült egy vaskos túlkapásban. Ráadásul sokak szerint a nemzetközi helyzet sem kedvez a székelyföldi önrendelkezési törekvéseknek: az EU-t túlságosan lefoglalja a migráció kérdésköre, és amúgy is megvan a maga baja a katalán elszakadási törekvésekkel.

Viszont a valóság az, hogy a zászlajukra a székely autonómia ügyét tűző hazai szervezetek és mozgalmak akkor követnék el a legnagyobb hibát, ha folyamatosan egy kedvező politikai konstelláció függvényében hallatnák a szavukat, addig pedig mélyen hallgatnának. Ki tudja, néhány újabb lármafa felgyújtása nyomán talán az erdélyi magyarok parlamenti képviselete is belátja, hogy „ég a ház”, és igazán eljött az ideje az autonómiáról szóló törvénytervezet előterjesztésének.