Fotó: Jakab Mónika
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
2019. október 30., 15:032019. október 30., 15:03
Azokat az időket, amikor az ember a legnagyobb pubertáskori viharokon túl, immár értékelhető adag önbizalommal felvértezve, ereje teljében, már korántsem hályogkovács módra, mégis felelőtlen optimizmussal igyekszik napról napra megváltani a világot. És nem kérdés, hogy a világ engedi-e megmenteni magát, mert mi akarjuk, és akkor majdnem mindent lehet. Mi több, egy-egy pillanatra sikerül is.
Valahogy így élnek bennem a Krónika 2000-es évei. Az az évtized, amelynek során már előrevetítette az árnyékát a digitális kor, valamennyi, a nyomtatott sajtó létét fenyegető „veszéllyel”. Mint egy betegség, amelynek lényegét egyelőre nem ismerjük, ezért aztán nincs is rá orvosságunk. De mint ahogy a szervezet vitaminokkal való erősítéséből sem lehet baj, a lapkészítéssel is úgy voltunk, hogy legjobb tudásunk, szakmai-emberi lelkiismeretünk – ha egyáltalán indokolt különválasztani a kettőt… – szerint igyekeztünk megfelelni a mindenféle, de elsősorban saját elvárásainknak.
Ha a kollégáknak esetleg azóta változatlanul kétségeik lennének: jók voltunk. A legjobbak az országban. Felnőtt, összeérett egy csapat, amelynek jelentős része a Krónikában látott először szerkesztőséget, miután használható útravalóval megérkezett az Ady Endre Sajtókollégiumból. Hamvasan, tapasztalat nélkül, de lelkesen, minden korábbi szerkesztőségi kolonctól mentesen.
Tanultunk egymástól, egymás szeme láttára formálódtunk felnőtt emberré, ami nélkülözhetetlen összetevője egy jó újságírónak. Kezünk alatt vált megkerülhetetlen, minden és mindenki által idézett fórummá a Krónika, miközben csak mi tudtuk, hogyan készült el a tegnapi újság.
És csak mi tudtuk, hogy esetenként milyen elszántsággal igyekeztek bennünket prés alá dugni, besorolni, arctalanná tenni.
Túléltünk anyagilag túlélhetetlen periódusokat, és amikor túl voltunk egyik-másik vérzivataros eseten, jó volt együtt leöblíteni a napot néhány sörrel.
Egészen addig, míg a családalapítások, az élet hasonló apró dolgai el nem kezdték jótékonyan erodáló hatásukat. És így volt ez jól.
A 2010-es évek elején volt egy periódus, amikor a legtöbb erdélyi magyar napilap élén krónikás műhelyben pallérozódott kolléga állt. Akkor úgy éreztem, ennél sokkal nagyobbat aligha lehet alkotni. A tőlünk kirajzó embereket persze hiányoltuk, de aztán újakat állítottunk a helyükre, és közben büszke öntudattal nyugtáztuk, hogy a kihelyezett tagozat révén szakmaibbá vált a szakma.
Sok mindent jelentett – és bízom benne, jelent ma is – a Krónika. Én például ott tanultam meg a minden korrektorok gyöngyétől, Dinótól a mozgószabály magabiztos használatát, és csak azért nem folytatom a sort, mert lassan elhasználtam a rendelkezésemre bocsátott terjedelmet. S mintha máris hallanám a tördelő felől, hogy vagy jön valaki meghúzni az anyagot, vagy „kimenettől eldob”. És ezt azért nem kockáztatnám meg. Éppen én…
Csinta Samu
A Krónika felelős szerkesztője 2003 és 2008 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Január 3-a, vagyis a venezuelai elnök mandátumának idő előtti lezárultát eredményező amerikai „rendészeti akció” óta a maga teljes valójában csodálható meg a 19. századi Monroe-elv áramvonalas, a 21. század követelményeihez igazított 2.0-s verziója.
Persze némi joggal vetheti fel bárki, hogy miközben Romániában az alkotmánybíróság a PSD hathatós közreműködésével éppen alkotmányos válság kirobbantásán ügyködik, miért lamentál valaki boomerbe oltott X-generációsként néhány zenecsatorna bezárásán.
Na, már csak ez hiányzott! – kommentálhatnánk a viccbeli poénnal az alkotmánybíróságnál uralkodó állapotokat. Csakhogy ez nem vicc. A taláros testületnek sikerült elérnie, hogy az eddigi pénzügyi és politikai krízist újabbal tetézze: alkotmányossal.
Képzeljék el, hogy a román parlament olyan törvényt fogad el, amely akár börtönbüntetéssel is sújthatóvá teszi, ha valaki kijelenti, hogy Románia nem az 1918-as gyulafehérvári román gyűlés nyomán, a „nép akaratából” szerezte meg az Erdély fölötti uralmat.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!